A kiállítás a háborús idők – az első és második világháború – Chagalljára koncentrál, aki, sok művésztársához hasonlóan, Amerikáig futott a nácik elől. (Béresi Csilla írása)
Mégis, már a tárlat legelső képein is ott van valami bizonytalanság, csírájukban felfedezhetők a majdani motívumok. Az 1914-es Önarcképen a festőt látjuk a szülői ház előtt. Önmagát később is mindig odafesti a műveire, és már itt is valahogy 
idegenül, papírkivágásként, nem élő valóságában van jelen. A ház nádfedeles tetőzetén minden jobbra dől, akárha szélvihar rengetné. A Bella és Ida az ablaknál (1916) az ifjú feleség és kisgyermekük idillje. Összebújásuk a későbbi szerelmesekét idézi. Csakhogy az ablak, ahonnan kilátni a külvilágra, furcsán megdőlt, magába roskadt. Mintha ez a ház is összedőlni készülne. Falai azonban még ugyanolyan üdezöldek, mint a kinti táj. Márpedig e szimbolikus festészetben mindennek jelentősége van, a színeknek is. Az 1917-es Temetőkapu ugyan már a halálról szól, de zsidó temetője még védi halottait, és a kapuból belülre látva (fordítva, mint az előbbi munkán) zöldellő facsemete áll középen. Védelmező ív, bolthajtás borul a Tanulás c. 1918-as grafikán is a jesiva vitába merült hallgatóira. Márpedig Chagallnál akár még az íveknek is jelentőségük van. Ég és ember viszonyához vezetnek el. A földi halandó hamar felkap a fent szürrealista világába, háztetőkön ül, szán repül a magasba. De egy bohóc úgy terül el a földön, hogy már nem fekszik el rajta, papírkivágás ő is (Vityebszk, 1930-35). Az ég e képen már kivörösödik, lángban áll, mint sokszor máskor is Chagallnál. Az ő egei többnyire el- és lenyomók, ellenségesek, hiába tárják feléje karjukat a metszetek imádkozó pátriárkái. E sorozat egyik darabján (Mánoah és felesége, 1952-56) lesújtó égi káprázat előtt kushad a porba a gyermekért esengő házaspár. Az 1928-as Kakasháton kakast meglovagló lovasa fölé úgy borul egy fa, hogy alig marad helye a képtérben. A Zöld éjszakán óriási állat arca tolakszik a falu fölé (1952). Nem megyek itt bele Chagall állatszimbolikájába, a kiállítás feliratai okos elemzések a zsidó jelképrendszerről. Óriásira nőtt, az eget betöltő bikapofái azonban talán a Végítélet szörnyei is, rémálmok lidércei. Kísértetté torzul a bohóc cirkuszi figurája is La Fontaine meséinek illusztrációján, amit franciaországi tartózkodása idején megbízásból festett a művész (1927). (Zárójelben jegyzem meg, hogy a bizonytalanság, ég és föld között lebegés nagyon is valós jelképére talált rá a bohócban, innen kötéltáncosai, tótágast álló bohócai: Cirkusz, 1922-44; Az artista, 1930 körül).
Az eddigiekből is világos talán, hogy a chagalli motívumok ugyan valamelyest köthetők időhöz, de hosszan, akár évtizedeken át érnek, és tűnnek fel újra meg újra az életműben. A külső hányattatásnál élesebb cezúrát jelez szerintem Bella 1944-ben bekövetkezett halála. Az álom ekkor válik igazán rémálommá. Már az 1939-es 
Szentivánéji álom szerelmespárja is kétes indulatú égi tündérek-koboldok között bújik össze, s a nő menyasszonyi fehére itt is túlvilágian dereng. Az 1949-es Kék tájon azonban az arát lefejezte a festő; úgy simul feje a párjáéhoz, hogy az övé lefele néz. Fát nem látunk-e képeken, hisz a földi világ halálba dermedt, de az arák vagy vőlegények kezében virágcsokor, épp mielőtt elejtenék, és a földre hullajtanák. Félhold helyett hal úszik a firmamentumon, mellette óriás madár, tán, hogy bekapja.
Az 1944-es Tájképen a földön sötétbe borult, gyászkomor, mélybarna falut látunk, düledező házakkal, s egy ajtót nyitó(!) nőt, aki inkább tűnik árnyképnek, mint túlvilági mása. Az égen szárnyát táró angyal mellett éjkék boszorka, sok jót nem várhatunk tőle sem.
E képeken már csupán a földön kapaszkodik előre a szán a jeges dermedésben. Miután Chagall Dél-Franciaországba költözött, kissé megváltozott az „alsó világ”*, bársonykék álomba burkolózó tengereket fest, s a tarka virágcsokor néha asztalra kerül.
Valamikor, évekkel ezelőtt jártam a hegyi városkában, Saint-Paul-de Vence-ban, ahol Chagall maga is kissé ég és föld közé költözött. Láttam a közelben a Rózsafüzér kápolnát, amelyet Amerikában megismert barátja, Matisse festett ki vidámnál vidámabb színekkel, de ahol néhány festett üveg ablakot ő jegyez. És láttam egy kiállítást ugyanekkor Nizzában, amelynek fő attrakciója Jákób létrája című monumentális műve volt. Angyalseregek lökték itt le az égbe felkapaszkodni akarókat.
* Csak utalok itt a mesék és a korban divatos jungiánus meseelmélet hatására.
