avatar
2013. október 3. /

Költői elemzés egy nem költői folyamatról

A folyamatok sodrásában is emlékszem valamire a hetvenes évekből. Az volt az akkori hatalom embereinek visszatérően elhangzó ön-igazolása: mi kell a magyar embernek? – dolgozzon, jóllakjon és legyen hol laknia… – Mészáros Ferenc írása.praga

1989 körül előszeretettel emlegettük, mi, demokrácia után vágyók, Prágát. Az akkor még csehszlovák fővárosi ellenzéki lap szókimondását. Aztán lett demokrácia, minden szocialista államban, itt, Kelet-Európában. Ki így, ki úgy élt a Gorbacsov által „legfelülről” elindított változásoknak köszönhető folyamattal.

Magyarországon a folyamat mintha magyar mentalitás szerint alakult volna… A viszonylag hirtelen jött szólásszabadságban egyre inkább eltűnni látszott a mérték, és igazolódni mutatkozott a mondás: a szó a tett halála. A fizikai vérveszteség nélküli rendszerváltozás identitás-zavarok sokaságát és szinte minden területen a salak felszínre kerülését okozta.

Egy nagyon szűk, felső tízezer meggazdagodott, miközben egy igen széles réteg a létminimum környékére szakadt le, sem az úgynevezett „antalli” szociális piac-gazdaság, sem azt elősegítő törvényi garanciák nem valósultak meg, a különböző kormányok csak egy dologban hasonlítottak az elmúlt 24 év alatt; nem tudták gazdaságilag fejlődési pályára állítani az országot.

A NATO- és az EU-tagság előnyeit szinte csak az adott kormány élvezi, a lakosság zöme lemondani látszik a rendszerváltástól lelkesen remélt jobb életről, s összeszorított fogakkal, pénztárcával egyre inkább a túlélés ilyen-olyan fortélyával tengeti mindennapjait.

Kimeríthetetlennek csak a pártpolitika aktivitása tűnik, amely demokráciánk ’89-es indulásakor még a „sok kicsi sokra megy” illúziójára építve hirdette meg a többpártrendszert, s korabeli naív elgondolással hozta meg a kétharmados törvényeket, mondván: azokkal ne lehessen könnyen visszaélni – mindenkor több kisebb pártot vélt előre látni tekintetes országgyűlésünkben…

Nos, már a Horn-Kuncze féle, 1994-es kormány azt csinálhatott volna, amit akar, s szimpatizánsaik keményebb vonalasai máig siratják is eme, általuk elszalasztottnak mondott lehetőségüket. Mi több; onnan datálják azon politika-közéleti folyamatok kezdetét, ami a mához vezetett. Mindenesetre elképzelhetetlen dolog lett volna 1989-ben olyat hallani vezető politikustól, miszerint azért szükséges egy párt-határozat alkotmányos törvényben rögzítése, mert a másik politikai oldal szerintük megbízhatatlan…

A folyamatok sodrásában is emlékszem valamire a hetvenes évekből. Az volt az akkori hatalom embereinek visszatérően elhangzó ön-igazolása: mi kell a magyar embernek? – dolgozzon, jóllakjon és legyen hol laknia… Akkor a láthatatlan, föld alatti ellenzék volt megbízhatatlan. Talán igazuk van a túlélésre berendezkedőknek, akik legfőképp azzal szoktak érvelni: amíg nem lőnek a seggünkbe, örüljünk!

Tessék mondani, akkor nem is kell elmenni jövőre szavazni? Pedig ’90-ben az volt az egyik választási párt szlogenje: nem fog havazni, el kell menni szavazni… Ha engem kérdeznének, a választás jogát tenném törvénybe kötelező jellegűnek, de nem ám csak úgy, titokban, mert az a legnagyobb ámítás!

Nyilvános, név szerinti szavazással döntsenek mindannyiunk sorsáról, elég volt a politika packázásából és azt is tudnom kellene, kik idézik elő az adott, soron következő helyben toporgásunkat…

(Néhány mondat… – Prágában megjelent egykori ellenzéki lap.)

kalligram akcio

Megosztás: