Nem volt könnyű dolga a Nemzeti Múzeumnak ezzel az új Capa-kiállítással. Látható volt ő már a Ludwig Múzeumban is 2009-ben. Ezúttal is a magyar állam által megvásárolt ezervalahány fotóból kellett válogatni. A bőség zavara ez. (Béresi Csilla írása)
A magyar születésű fotóst – Friedmann Endrét – Németországban érte Hitler hatalomra kerülése. Jó szimata volt már akkor is, továbbállt. És meg sem állt eztán egészen 1954-ben bekövetkező haláláig. 1913-ban született, centenáriumi kiállításról van szó. A most a falakon sorakozó fotók zöme 1936 és a halál éve, 1954 között készült. Rövid idő, ekkora és ilyen életművel. Sűrített idő.
Ráadásul ez a húsz év a 20. századnak is talán a legtragikusabb két évtizede. A tragikum megsűrűsödésének időszaka. Egész népeké, világrészeké. Capa mindenütt ott van, mindent rögzít, ami fontos. Vonzza a tragikum. A sors. Másoké és a magáé.
„Nem volt ország, ahová menekülhettünk volna ez elől, nem volt csend, amit megvásárolhattunk volna ellene, a sors mindenüvé utánunk nyúlt” –írta. Egészen az utolsó pillanatig, amikor taposóaknára lépett Indokínában. Nagyon nem lett volna muszáj, csak hát felment a végzetes dombra, mert onnan jobb volt a kilátás.
Nem volt otthona, megtette hát otthonának a világot, a világ otthontalanságát. Igen, sok a menekült földönfutó ezeken a képeken – a kiállítás jó érzékkel és elegánsan ragadja meg az életmű fő jellemzőit és csomópontjait.
Mindenütt ott volt, ahol a történelem önmagát írta: a spanyol polgárháborúban, a D-napon, a 2. világháború poklában, a Szovjetunióban és rövid időre Magyarországon. Látta a legnagyobbakat, Sztálint és Trockijt, de De Gaulle tábornok is mélabúsan-fáradtan néz szembe velünk két unatkozó hivatalnok között, még az első világháborút berekesztő tárgyalásokon. Talán ő is ugyanúgy tudta, mint Capa, mi a sűrített, jelentéssel teli, történelmi idő.
Mégis, mintha Capa nem nagyon szerette volna a fenn lévőket, akik írják a történelmet. Alulról fényképezte a rikácsoló szónokokat, Sztálin óriási fényképei-szobrai uralták szovjetúnió-beli fényképeit is. Nálunk 1948-ban járt – úgy tűnik, egy út lehetett ez a keletibb államéval. A Vár Kossuth szobra előtt már katona posztol, nagyon magas ez a szobor, nem éri fel az egyszerű nép.
Capa kamerája sokszor tanúja a tömegek lázadásának, önérzetes párizsi munkásembereket-választókat kap le 1937-ből, de ott van akkor is, amikor egy mexikói elnökválasztás véres lövöldözésbe torkollik 1940-ben. Látunk a vonaton álmukban egymásnak dőlő kisembereket – ők élve megúszták a vérengzést –, látjuk a koporsó alatt roskadozókat, és bizony, a vérében fetrengő első áldozatot is.
Mert ezek a történelmet hordozó sűrített pillanatok véresek. A kairosz ideje véres idő.
Nemcsak a felül lévőké ez a történelmi idő, de azoké is, akik legfőbb kárvallottjai. Lesoványodott arcú német hadifogoly néz szembe az Omaha partról a kamerával, haja akár a dűnék szélfútta zsombékjai. Fiatal szénbányászt mutat egy fénykép 1951 Németországából: a világítóan sápadt mellkas előtt láncok sora – Capa nem csupán a tragikumot kapja le, de a lényeget is. Valahogy mindig az alullévők, a nehéz életűek szemszögéből lát mindent, a munkában megfeszülő testet, mondjuk, egy révészt, evezőlapátjai átlói között (Szengcsou környéke, 1938).
Másfelől a történelmet nála mindig átjárja az élet. Kínai gyermekkatonák örvendeznek a hónak a japán-kínai háború borzalmai között (Hanku, Kína, 1938). Amerikai katona számolni tanít a nyelvén egy oroszt 1945 augusztusában, Berlinben. Egy katona lepihen a folyóparton, cigarettázik, hasán kölyökkutya botladozik Indokínában. Gyerekek játéktankkal játszanak 1948-ban, ahelyett hogy felednék az átélt szörnyűségeket. A lelőtt francóista repülőgépet Barcelonában, 1938-ban szintén ellepi a gyerekhad. Az élet mindenütt győz a halálon, avagy együtt él vele.
„Annyi élet volt benne, hogy nehéz felfognom a halálát” – írta róla Hemingway. Annyi élet volt benne, hogy az életet mindig együtt látta a halállal.
Fotók: Földi Imre, MTI
