A Belső Földben, a Föld legeslegmélyén látszólag idilli világ várja az olvasót: rég kihalt állatfajok, zöld fényben vibráló növényvilág, örökké ragyogó „nap”, és persze egy ősi nép titokzatos piramisai – no meg a styxek halált osztó keze. – [Böszörményi Gyula könyvajánlója]
Úgy tűnik, az ifjúsági irodalomban a Harry Potter óta (korszakalkotó könyv volt, bizony!) a szerzők és kiadók, no meg az ifjú olvasók sem képesek másban gondolkodni, csakis sorozatokban. Már-már az az érzésünk, hogy ha egy történet kizárólag egyetlen kötetből áll, tehát van neki eleje, közepe és vége, s ez az utóbbi tényleg és visszavonhatatlanul lezárja az adott sztorit, akkor az a könyv valahogy nincs is. Különösen a kiadók gyúrják, passzírozzák, erőltetik ezt a trendet, azt remélve, hogy egyszer majd sikerül megismételniük Rowling csodajárását, s egy újabb HP-vel ők és szerzőjük is gazdagabbá válhatnak az angol királynőnél.
A Roderick Gordon és Brian Williams szerzőpáros által jegyzett Alagutak-sorozat tökéletesen illeszkedik ebbe a kategóriába. Adva van egy kifejezetten érdekes alapötlet (a Föld üreges – nem kicsit: nagyon!), továbbá két könnyű tollú író (bár gyakorló szerzőként elképzelni se tudom, miként lehet egy történetet ketten írni – tán míg az egyikük pötyög, a másik kávét főz, vagy ilyesmi), és már gördülhet is a szekér. Az Agave először 2007-ben örvendeztette meg ifjú olvasóit a Gordon–Williams világgal, kiadva a sorozat első kötetét, melynek címe naná, hogy az Alagutak rejtélye volt. Annak idején azonnal lecsaptam rá, mivel biz’ nagy rajongója vagyok a steampunkos fantasy történeteknek (épp ezért szomorkodom, hogy magyarul oly kevés jó – úgy értem, tényleg jó! – steampunk regény jelenik meg: eddigi abszolút kedvencem Philipe Reewe Ragadozó városok című regénye az Animus kiadásában, Acsai Roland remek fordításában, aminek azonban a folytatásait sajnos itthon valamiért nem jelentették meg).
Bocsánat, elkalandoztam. Tehát itt van végre az Alagutak-sorozat negyedik, befejező kötete, amire – az első kötet megjelenésétől számítva – öt évet kellett várnunk. Ennek hátránya rögvest az olvasás első percében megmutatkozott (legalábbis nálam), mivel egyszerűen fogalmam sem volt, ki kicsoda, hol van, miért van ott, mit akar, ki üldözi, kit üldöz, miért és a többi. Pedig a Gordon–Williams szerzőpáros csavaros történetét olvasva tényleg észnél kell lenni, mivel a negyedik kötet elején nem kevesebb, mint 4 párhuzamos szálon 9 (KI-LENC!) főbb szereplőt mozgatnak! Így aztán bosszankodva mormogtam magam elé: biz’ a negyedik kötet elejére nem ártott volna egy afféle „ez történt a korábbi részekben”-típusú, laza összefoglaló, felfrissítendő gyatra memóriánkat. (Az ilyen hosszan elnyúló ifjúsági sorozatok esetén mindig azon kuncogok, vajon a szerzők és kiadók gondolnak-e arra, hogy azon olvasóik, akik tiniként beleszerettek az első kötetbe, a negyedik megjelenésekor már bizony maguk is szülők, de legalábbis egészen más történetek iránt érdeklődő fiatal felnőttek? – no mindegy.)
A világ, amibe a két angol szerző lemerít minket, egyszerre hátborzongató, nyomasztó, sötét és lélegzetelállító. Képzeljük el, hogy a Föld nem tömör sár/szikla/magmagolyó, inkább olyan, mint valami alaposan megérlelt ementáli, tele irtózatos méretű üregekkel. Képzeljük el, hogy a bolygó magja maga is egy külön „belső bolygó”, mely a fölötte lévő burok közepén forog, és saját, örökké világító „napja”, légköre, óceánjai, kontinensei, élővilága, sőt, környezetszennyezői és őslakói is vannak. Képzeljük el továbbá azt, hogy 300 évvel korábban egy bizonyos Sir Gabriel Martineau embereket költöztetett a földmély egyik hatalmas barlangjába, akik azóta is ott élnek Kolóniának nevezett, remekül gépesített, erősen steampunkos gigavárosukban, elzárkózva a felvilágtól, amit napimádó lakóival (azaz velünk) együtt szívből gyűlölnek, és meg akarnak hódítani. Képzeljünk el továbbá egy másik földmélyi civilizációt is, mely sokkal fiatalabb az előzőnél. Ők csupán kb. 60 éve, a II. világháború vége felé, Herr Himmler (igen, AZ a Himmler!) expedíciójaként ereszkedtek a kolónialakóknál is sokkal mélyebbre (a fent említett Belső Bolygóra), hogy végső menedéket építsenek Adolf Hitler és követői számára, ha netán odafönn rosszul alakulnának a dolgok. Végül a Führer mégsem jutott le a magmaréteg alatt rejtőző magvilágba (pedig ott láthatott volna eleven dinókat is! – naná!), viszont Himmler expedíciójának leszármazottai odalenn maradtak, megépítve Új-Germániát, ami…
És van még a történetben Fekete Fény, mely az emberek elméjét manipulálja, postást feldaraboló és roston elkészítő elmebeteg kisnyugdíjas (reméljük a szerzők nem a mi magyar jövőnk egy darabkájának kesernyés illatát érezték meg!), továbbá rengeteg lövöldözés, bujkálás, robbantás, kergetőzés, földmélyi helikopterezés, barlangi gombatámadás, amit a Canesten kenőcs nem, csakis egy Sten géppisztolyból leadott sorozat orvosolhat…
Mit mondhatnék még: tessék beszerezni a sorozat előző három kötetét is, aztán egyhuzamban végigszáguldani rajta. Nem lehetetlen, sőt, gyors és meglehetősen könnyed szórakozás lesz. Az Alagút-sorozat negyedik kötetének, mely nyomdai termékként szép, jól szedett, kifejezetten kellemes könyv, egyetlen bibije, hogy a szövegen bizony még lett volna mit dolgozni. A fordító és szerkesztője ismét krónikus időhiányban szenvedhetett, mivel ahogy előre haladunk a történetben, annál több a hiba, slendriánabb (sose gondoltam volna, hogy lesz még alkalmam ezt a szót használni) a szöveg. Sok a kifacsart, meg-megbicsakló mondat, rossz szórend, szóismétlés, vagy épp a nem túl szerencsés szóhasználat. Csak két példa: a 295. oldalon „A sötétségben hallgatóztak. Kétségkívül volt egy mély morajlás, az egész folyosót betöltő rezgés.” – bennem ezt olvasva szintén volt egy nagy szomorúság, asszem, bár lehet, hogy inkább kettő… vagy öt. A 301–302. oldalon pedig ez áll: „Az én népem, a styxek, azonnali és teljes ellenőrzés alá vonnának mindent, hogy csökkentsék a benépesedési szintet, bevezetnének egy feudális rendszert…” – a „benépesedési szint” magyarul persze túlnépesedés szeretne lenni, az „egy feudális” pedig ismét az angolból műfordítók jellegzetes hibája a határozatlan névelővel.
A Vissza a felszínre az apró bakik ellenére is remek kis olvasmány, s bár a történet nem ígér életre szóló élményt, azért egyszer biztos érdemes végigszaladnunk azokon a fránya Alagutakon.
Fordította: H. Kovács Mária
Szerkesztő: Sz. Molnár Szilvia
Korrektor: Boncz Éva
Borító: David Wyatt
Az Alagutak-sorozat korábbi kötetei:
Az Alagutak rejtélye
Földmély titka
Zuhanás a mélybe
Megrendelhető: AGAVE
FOTÓ: Mundotuneles és Tunnelsthebook
IFJÚSÁGI KÖNYVEK AZ ÍRÓK BOLTJÁBÓL
