Pár éve magányos biciklitúrát szerveztem, Ukrajnába tekertem el a Tisza-forrássig. Visszafelé meg elkanyarodtam a Szilágyságba, megvolt majd 1500 km. Sokan kérdezték, hú, ugye csináltál sok fotókat? Hát nem, nem csináltam. (A Super8mm Filmfesztiválon Kémeri Attilamegnyitója)
Régebben elég sokat fotóztam, a múlt század nyolcvanas éveiben – jaj de bizarr ezt mondani, megélni, hogy múlt századi alak vagyunk, nem csak éltél már akkor, hanem dolgoztál meg szórakoztál, és mindezt dokumentáltad is – szóval amikor még dúlt az analóg korszak, filmeket vettünk, úgynevezett negatívot, amit aztán befűztünk a gépbe. Minden egyes exponálást megfontolt az ember, mert nem volt olcsó mulatság már maga a negatív sem, s erre jött még az előhívás, majd a papírra nagyítás ára és macerája. A negatív hívást profi laborokra bíztam, a papírképeket azonban már otthon csináltam, volt nagyítóm, előhívó vegyszert, fixálót vásároltam… És mint sokan mások, leragasztott ablakú, halvány piros fényű kamrában meg fürdőszobában laboráltam, nagyítottam – aztán később a haverjaim Petőfi-telepi művelődési házban kialakított laborjába költöztem. Megfontolt, koncepciózus tevékenység volt akkoriban fényképezni, komoly logisztikai menet volt ez az exponálástól a papírképig. Így aztán a kész képeknek értéke és respektje volt. Egy-egy közös baráti fotónézegetős akció során el-eltűnt néhány fekete-fehér vagy színes kép. S nemcsak a barátok lopták-gyűjtötték a bulisabb fotókat: az állambiztonságiak, az ifjú dokumentátorok által történelemkönyvből, a magamfajta élemedett kattintgatónak meg testközelből ismert három per hármasok is előszeretettel gyűjtötték be bizonyítéktáraikba az underground eseményekről, az avantgarde kulturális ivászati eseményekről készült felvételeket. Mára erősen megcsappant az valamikor még sok cipősdoboznyi gyűjtemény. De nem folytatnám a múltidézést, eddig is csak azért merészkedtem, mert sejtetni vágytam, milyen volt az, amikor még csak egy-két embernek volt fényképezőgépe, ritkább volt a képi kultúra erdeje.
Ma már keveset fotózok, mondhatni kifotóztam magam. Nem mondanám, hogy kiégtem, néha-néha előveszem az ócska digitális gépet, és szívesen csinálok egy sorozatot ha megkérnek rá valami eseményen, de nem tartom már olyan fontosnak ezt az egészet. A pillanatot pixelbe mártása ma már kevéssé szexi számomra.
Pár éve magányos biciklitúrát szerveztem, Ukrajnába tekertem el a Tisza-forrássig. Visszafelé meg elkanyarodtam a Szilágyságba, megvolt majd 1500 km. Sokan kérdezték, hú, ugye csináltál sok fotókat? Hát nem, nem csináltam. Az induláskor rövid hezitálás után úgy döntöttem, nem viszem az útra ócska kis gépemet. Nem akarom megtörni az élményt azzal, hogy kattintgatok, miközben a beállítással meg hasonlókkal foglalkozom. Attól tartottam, s úgy hiszem helyesen, ha meg akarnám örökíteni azt, amit látok, azzal kicsit megtörném a varázst, kitaszítanám magamat a jelenből, elszökkenne a pillanat otthonossága. Maradt hát a legtutibb cucc: fejben fényképezni.
De nektek, akik még mindig sokat és kitartóan fotóztok – s vannak itt jó néhányan profik is – ha megengeditek, elmesélem, illetve egy biológia, pontosabban evolúciós analógiával világítom meg, miért vagyok itt még is, miért érdemes odafigyelni az analóg technikára, s miért ajánlom nektek is ugyanezt.
Fogantatásunktól kezdve újra játsszuk az evolúciót, 9 hónapba sűrítve járjuk meg azt az utat, amihez elődeink generációinak sok millió év kellett. Először egysejtű vagyunk, majd kis puhatestű féreg, aztán halszerű vízi valami, később emlős, és a végén ember. Jelen testünkbe nem hipp-hopp belebújunk, hanem végig kell járnunk ezt az evolúciós ösvényt. S mint újszülöttnek sincs királyi utunk: a kulturális evolúciót is újra kell játszani. Újszülöttként először csak a táplálkozáshoz, az ürítéshez és az alváshoz értünk, aztán kezdhetjük az emocionális kommunikációt, nevetünk vagy sírunk, nem sokára már megfogunk és eldobunk tárgyakat. Újra játszunk: kavicsokkal ügyködünk, mint kőkori elődeink, aztán sarazni, homokozni, később farigcsálni szeretünk, és állatokkal foglalkozni, mint kézműveskedő őseink, s csak évek múltán kezdünk olyan dolgokat megtanulni, mint az írás és olvasás, számolás, meg még később a fényképezés, és filmezés. Nos, ugyanez a módszer javallt egy szakma fogásainak elsajátításakor is. Ilyenkor is ajánlatos végigjárni a szakma kulturális evolúcióját. Igen, nézzünk meg egy működő lyukkamerát lessünk meg munka közben egy olyan fotóst, aki hagyományos technikákat alkalmaz, ismerkedjünk meg a dagerrotípiával vagy az argentotípiával, s végül szenteljünk figyelmet az analóg , vegyszeres-filmes fényképezésnek, értem ez alatt a mozgófilmet is.
Szóval a sok szuper bulin túl és előtt, okulásunk végett is öröm, hogy évente ölünkbe hullik itt Szegeden egy szupernyolcas fesztivál.
Nektek, akiknek a fotózás olyan természetes már, mint a dugóhúzás vagy a konzervnyitás, adok egy szemtelen-meredek tanácsot: Dobjátok ki a fényképezőgépeteket, sose kapcsoljátok a telefont kamera üzemmódba! Fényképezzetek fejben!
De felteszem, nem hallgattok rám, mert ti már menthetetlen képfüggők vagytok. Hát legalább nézzetek és lépjetek néha hátra, évente legalább egyszer. Olyan ez, mit egy megbízható használtruha bolt kínálata: egy-egy jobb darab, amit mások már megjárattak és teszteltek, s így még mindig érvényes és egész, nekünk is szolgál majd még egy ideig. Tartós darab.
Jottányit se engedjetek a személyes kultúrateremtés lehetőségéből, higgyétek el, hogy ti azon kevesek közé tartoztok, akiknek privilégiuma az álló- és mozgókép-kulturális konzervnyitás.
Elhangzott a szegedi várban 2013. szeptember 26-án este a XII. Nemzetközi Super8mm Fesztiválon.
