„Ezt az urbanizációs boom-ot teszi még feltűnőbbé bizonyos napokon a disznószag.” (Bakos András írásai, Farkas Judit Zsuzsanna fotói)
Németh Pékség, Vadaspark Lakópark, Csini Falatozó, Pick-óvoda és -mintabolt, fedett jégpálya, Bútor Áruház, villamos-végállomás – disznószagban, hetente, kéthetente egyszer. A vágóhíd a felelős. Ez a szag állítólag folyton terjed, és csak a légnyomástól függ, hogy fejmagasságban vagy magasabban. Szerintem ennél bonyolultabb a természete. Két egymást követő napsütéses, felhőmentes, szélmentes nyári nap sem egyforma itt a disznószag szempontjából. Kilépve a villamosból olykor nem érzünk semmit, pedig talán épp elmegy mellettünk a pótkocsis Ifa, tele jószágokkal. Máskor pedig vasárnap érezzük, amikor talán nincs is vágás. Néha két hétig semmi, aztán két, egymást követő napon is ugyanaz a koncentráció. Mondják a villamoson, hogy olyankor bezzeg nem érződik, amikor érződnie kellene; például mialatt felavatnak egy új csarnokot, valami gyomorforgató protokoll közepette. Érezné meg a miniszterelnök, a házelnök, a nyugati tulajdonos, legalább egy pillanatra, amit mi érzünk! A szag azonban csak nekünk tartogatja magát, mindennapi járókelőknek, dolgozóknak, parki lakóknak.
A lakóterületi állattartást korlátozó helyi rendeleteket nemrég törvénnyel írta fölül az országgyűlés, ott is újból engedélyezte a jószágnevelést, ahol ez korábban tilalmas volt. A háztáji gazdálkodással járó szagokat el kell viselnünk. Ez az ára annak, hogy a mostaninál többen megéljenek a mezőgazdaságból, újból nyíljanak kisebb húsfeldolgozó üzemek, és olcsóbb hazai húst kapjunk – mondta tavalyelőtt a miniszterelnök. Igaza volt, és szerintem sokan elviselnék a szagot, csak hogy olcsóbb legyen a hús. Ettől azonban még nem akartak többen állatot tartani. A vágóhíd körül sem enyhült, nem is súlyosbodott a helyzet. Csak a látvány változik. Húsz éve a lakópark helyén még laktanya állt, abból az időből a fák maradtak meg és a kerítés egy darabja. Az olajfás, ligetes területen, ahová katonaként gyakorlatozni jártunk, fölépült a Napfény Centrum, egy sor nagyáruházzal. Naponta több ezren fordulnak meg itt. Ezt az urbanizációs boom-ot teszi még feltűnőbbé bizonyos napokon a disznószag.
Leszállunk a villamosról, egy lélegzet, finom mosoly néhány arcon. Mások rezzenéstelen képpel mennek a dolgukra.
Engem nem zavar különösebben; otthon, a faluban már nem érzem, úgyhogy szégyen, vagy nem szégyen, számomra ez a nosztalgikus hangulat egyik hívószaga. Ilyen előélettel csakis kormánypárti lehetek. Ha nem az vagyok, az bizonyos mértékig árulás.
*
Egy tücsök éjjel más hangon ciripel, mint a többiek. Sátorból hallgatva a tücsökciripelés sűrű szövetű hangfüggöny. Ha minden oldalról hallom, egyedül vagyok. Ha közelít valami nagyobb állat, ott rögtön elhallgatnak páran. Erre föl lehet ébredni. Néhány pillanat, és hallom abból az irányból az egérke motozását.
Most nem hallgattak el, csak ennek az egynek olyan a hangja, amilyet egy régi mobiltelefonom hangtárában találtam. Fémtestű hegedű. Arra ébredek, hogy négykézláb állok. Már elindultam, hogy fölvegyem.
*
Feleségem álma: egyetemista, vonul egy csapat fiatallal valami folyosón, gondolom, az egyetem folyosóján, és közben azt kiáltozza, a többiekkel együtt: „felejtéssel tiltakozunk a ….” – már nem emlékszik, hogy mi ellen. Mire fölébredt, elfelejtette.
*
„Hő.”
Nagyonidegesít ez a szó. Egy nő hajtogatja mögöttem a buszon, Baks és Szeged között. Így csodálkozik. Tetszik neki a szép kukoricatábla, végre nem furulyál a levél, vagyis nem kíván esőt. Meglepi a szép napraforgó, a nemzeti emlékparknál a griffes tarsolylemezt formáló sövénylabirintus. Illetlenség lenne hátrafordulni, pedig azért beszél hangosan, hogy odafigyeljünk. Nagyanyám álmélkodott régen így, amikor azt akarta mutatni, hogy nagyon komolyan figyel arra, amit mondunk.
Ez a nő mindenképpen ámulni akar.
A sors kedvez neki.
Sándorfalva és Szeged között baleset történt, a buszvezető kihangosítja a rádiót, hogy mindenki hallja, lezárták az utat. Emiatt mi is elkanyarodunk Sándorfalvánál Szatymaz felé, hogy kikerüljük a torlódást. Innentől, hogy számára ismeretlen vidéken megyünk, most már tényleg, őszintén csodálkozik. Kicsit meg is szeppen, mert ő persze nem figyelt a rádióra, így nem tudja, hová megyünk. Hő helyett most már azt ismételgeti, hö. Mi ez, hol vagyunk, hö? Már ezzel a busszal se érdemes járni, hö. Elvisz a picsába ez is, hö. Nézd meg, milyen bazi nagy bogrács, hö, mit főznek itt ebben, hö? (A Fehér-tói Halászcsárda parkolójában már áll a fesztiválokon használt óriásbogrács.) Ez itt meg mán milyen bót, hö? Még nem is hallottam ilyet! (CBA Prima).
Nagyanyám, vagy a nyúzott hang miatt, egy idősebb nőre számítok, de ahogy a Mars térre beérünk, egy tizenéves lány áll föl mögöttem. Kékre festett körmök, mély dekoltázs. Hullámos, szőke haj, fehér sapka.
Törpilla hőköl.
*
„Építs működő naprendszer-modellt!” – olvasoma fedélen, hóna alatt tartja egy Mózes-szakállú férfi. Nem látom jól, hogy könyv, vagy doboz, mintha egy lámpa fotója lenne még rajta, meg egy felhőkarcolóé – vagy vízipipa-állványé. A többit a szakáll és az alkar eltakarja. Jó lenne tudni, miből készülhet működőképes naprendszer. Az alkar egy pillanat múlva segít, új fogást keres, így elolvashatom: „Finom, sárgaréz munka!”
*
A születésnapi buli igazi meglepetése a fehér játékkutya. Cimborám gyerekkori barátjának kislánya egész délután hurcolássza, és plüssjátéknak is nagyon szép. Ebédnél édesanya elkéri tőle, hogy a kislány végre egyen, neki is kiszedtük a csülökpörköltet. Csak azért, hogy ne legyenek egymástól olyan messze, anyuka az asztalra állítja a kutyát, és beszél hozzá. Az eb pedig szót fogad, mozog. Rejtély, miféle érzékelője lehet. Gondoltam, két-három szónál többet nem ismerhet föl, de még mindig új parancsot kap, és azokat is teljesíti – vagy épp félreérti, ki lehet nevetni.
„Csinálj egy mutatványt!” – mondja végül az asszonyka. A kutya két lábra emelkedik, úgy marad. Hajszál választja el attól, hogy hanyatt vágja magát a csülökpörköltbe. Az lenne az igazi mutatvány, de nem, indulat nincs benne.
