A 2013. szeptember 16.-án megjelent cikk folytatása.
– A „magukat nevetségessé tevő hazugok” lassan annyian lesznek, hogy eltakarják a Napot! A sültbunkókat könnyű kikerülni! De, mit kezd azokkal, akik régebben a progresszió élharcosai voltak – talán barátok is –, de mára az avult, avas álhagyományok felkentjeiként hintik a hazug igéket?
– Sültbunkónak nem nevezném… Ez egy kicsit túlzás, és nem is könnyű kikerülni őket, ha egyszer vezetőpozíciókban és döntőhelyzetben vannak, de a hazugság, bármilyen tőről fakad, irritál. Ha fontosnak találom, szembe megyek vele.
Mint gésa – kettős kép, mészkő, akril, 140×280×4cm
– Bocsánat, jogos, csak a személyes tapasztalatok okán az ember hajlamos sarkosabban fogalmazni. Visszazökkenve a kérdező szerepébe: milyen messzire érdemes elmenni a harcban? Ön szerint van/lehet/lesz olyan, hogy fel kell(ene) adni, és másutt keresni a boldogulást? Mi tartja itt?
– Hát, ez jó kérdés… Nem szeretném magam, mondjuk, a Gulágon találni, de azt sem szeretném, ha a múzeumigazgatónak igaza lenne, és húsz évig nem állíthatnék ki múzeumban, mert ő ezt ígéri. Nem szeretnék félni. Attól például hogy nem dolgozhatok, hogy nem lesz munkám, és ettől bizony ebben az országban most, nagyon sokan félnek… éppen a múzeumigazgató is, hogy nem menjek messzebbre. Azt, hogy miért nem megyek el innen, elsős egyetemista korom óta kérdezik tőlem. Az kormánytól függetlenül magyar sajátosság, hogy a tehetségeknek menniük kell. De én mindig azt válaszoltam: nekem a nagy kihívás Magyarországon befutni! Végülis nem haladok vele rosszul. Azon az állásponton voltam két hónappal ezelőtt, a cenzúra idején, hogy legyőzött vagyok. Nem tudtam tovább harcolni, több sebből véreztem. Tulajdonképpen a legutóbbi kiállításom pont erről szólt… de voltak, akik a segítségemre siettek, s új erőre kaptam.
Név nélkül – kettős kép, mészkő, akril, 140×280×4cm
– A látszólagos vereség győzelemmé fajult. Elkészült a kiállítás katalógusa is. Elégtétel? Boldog sóhaj?… Miként írható le az Ön állapota/helyzete most, 2013 szeptemberében?
– Valami érthetetlen okból kifolyólag boldog voltam, és vagyok attól a pillanattól fogva, amikor „megsebesült” a Mapplethorpe sorozatom. A kiállítás koncepciója a sebesülés, mint olyan: sebesek a festmények, a vászon átvágva és visszavarrva, sebesek a kőképeim, sérüléseket ábrázolnak, és amikor megcsonkították a Mapplethorpe-ot, mennyei boldogság fogott el…
Pollock – kettős kép, mészkő, akril, 140×280×4cm
– …?
– Azt láttam, hogy a művet – amin én dolgozom – nem csak végig gondozásában tartotta a Teremtő, de be is fejezte! Akinek volt már szerencséje valami nagy dolgot véghez vinni, az ismeri ezt: az ember olyankor biztosan tudja, hogy saját képességei nem válthatták ki ezt az eredményt, csak isteni tett lehet… És megérezni Isten létét, bizonyítékot kapni, és megtapasztalni szeretetét, olyan nagy megkönnyebbülés, és öröm, hogy boldog vagy akkor is, amikor épp megfeszítenek. Boldog vagyok, hogy ezek a művek megszülettek, és közöm van hozzájuk.
Sárga halálpillangó – kettős kép, mészkő, akril, 140×280×4cm
– Megejtő könnyedséggel és bensőségesen szól Istenről. A teremtett – és általunk elcseszett – világgal szembeni lázadás mögött Isten előtti kapituláció van?
–A Miatyánk számomra legnyomatékosabb sora: „legyen meg a te akaratod”.
