Különleges élményben lesz része annak, aki szeptember 17.-én, kedden délután 4 órakor ellátogat az Írók boltja Írók szanatóriuma programjára, ahol Podmaniczky Szilárd tart vetítést és felolvasást a Svájcban töltött féléves ösztöndíjának időszakáról.
A bemutató facebookon: https://www.facebook.com/events/523419011040590/?fref=ts
A 2005-ös ösztöndíj alatt gyűjtött élményeiből számos vers született, és 2007-ben megjelent a Hutchinson rúgói című regénye is, amelyből itt közlünk egy részletet.
Valentin akkor este hiába várta Flüelent. Fél nyolcig
kereste a sétálók között. Fél nyolckor szégyentől
kísérve hazaindult. Megállt egy pizzéria előtt, bámulta
a kiragasztott étlapot. Még egy kis haladékot adott.
A friss pizza sem tudta elnyomni a gondolatot,
hogy óriási hibát követett el. Flüelen ma este Malbummal
tart megbeszélést, ahol eldöntik, Valentin
sem alkalmas a feladatra. Egy férfi a sok közül, aki
nem bírt magával. Flüelen az örök próba. Csábít és
eltaszít. Bár az is igaz, hogy az ég adta világon semmi
nem történt, beszélgetni akart vele.
Fölballagott a hosszú emelkedőn, a kapuból Kiwi
ablakát figyelte. Leeresztett redőny, sötétség. Minden
bizonnyal depressziós. Nem bírja a fényt, csak a zárt
sötétséget. Úgy döntött, újra bekopog hozzá.
Ott állt az ajtó előtt és emelte az öklét. Az ajtó résein
át édesség illata szivárgott, meleg édességé. Csokit
süt?
Valentin sarkon fordult, elég a napi egy visszautasítás.
A szobában fölütötte a laptopot, Ben válaszát remélte.
Az üzenetablak üresen állt.
Már jó ideje itt vagyok, mégsem jöttem rá semmi
érdemlegesre, gondolta.
Nem nyughatott, a karszék recsegése most mindennél
jobban idegesítette. Kabátot húzott és belevágott az
éjszakába. Szerette volna mindenestül összetörni magát.
Visszatért a partra a pizzériához. Megivott egy
sört, aztán sonkás pizzát rendelt. Ismeretlen dzsessz
szólt, a vendégek többsége olaszul beszélt. A szemüveges,
szőke pincérnő arcán vékony és sima volt a
bőr, átütöttek rajta a kék erek. Mint egy kislány arca,
aki pincérnőt játszik.
A mellette lévő asztalnál két fotelt betöltő fiatal
lány ült, vele szemben soványka barátnője. Csendesen
beszélgettek, a vékony lány adagját is a másik ette
meg. Bort ittak, a gyertyák fénye sárgára festette a
poharakat.
A bejáratnál magányos nő tűnt föl, helyet keresett.
Valentin a szemébe nézett. A nő megindult felé, aztán
a pincérnőnél megállt, s vékony ujjával Valentin asztalára
mutatott. A pincérnő hóna alá csapta a tálcát.
– Elnézést, uram, telt házunk van. Megengedné,
hogy a hölgy a maga asztalához üljön?
Valentin bólintott, s nem tudni, pontosan miért,
nagyon öregnek érezte magát. Talán mert eddig soha
nem ültek nők az asztalához.
Újdonsült vendége foghegyről köszönt, zavartan
pakolászott a táskájában.
Két deci bort rendelt, és egy tál spenótos gnochit.
– Rágyújthatok? – kérdezte Valentint.
– A szabadban vagyunk – válaszolt a nőnek, belehúzott
a sörbe, szájáról törölte a habot. Ügyetlenül
kerülgették egymás tekintetét.
A nő furcsa frizurát viselt. Úgy volt föltűzve a haja,
hogy az nyomon követhetetlen. Szépen dohányzott
és kicsit fázott. Vékony, fehér ujjai között hatodik
ujjnak tűnt a cigaretta.
A nő nyugtalanul figyelte a vacsorázó tömeget.
De akkor minek ült ide?
Valentin a legegyszerűbb mondatot kereste, amivel
megszólíthatja.
– Régóta dohányzik?
A nő fölkapta a fejét, hunyorított, mintha a gyertyafényben
nem látná pontosan, honnan jön a kérdés.
– Öt éve.
– Honnan tudja ilyen pontosan?
– Akkor halt meg az apám.
– Elnézést, tapintatlan voltam.
– Dehogy is – mosolygott a nő –, ezek tények.
A kékeres pincérnő kihozta a bort, megterített, s
egy perc múlva a spenótos gnochi is az asztalon gőzölt.
– Még soha nem ettem ilyet – mondta Valentin.
– Kóstolja meg!
Valentin fogpiszkálóra szúrt egy gombócot, belemártotta
a fokhagymás spenótba.
A nő percenként körülnézett, mintha ismerőst keresne,
vagy azt, aki őt fölismeri.
– Nyaralni jött vagy itt lakik? – kérdezte Valentin.
– Nem egészen, vagyis egyik sem. És maga?
– Ösztöndíj, írok – válogatta össze a legegyszerűbb
szavakat.
A nő szájában megállt a falat.
– Itt?
– Itt – aztán nem szólt egy szót se. Zavarta a nő
nyugtalansága, ahogy félig vele beszélt, félig a körülöttük
lévő társaságot figyelte. – Mi baj van? – kérdezte
Valentin.
– Semmi – válaszolt a nő.
Valentin a sörbe kortyolt, a sötét víz felé fordult
újra, csöppet sem volt ínyére a képmutatás. A csillagokat
nézte, levette a szemüvegét, megtörölte, majd
intett a pincérnőnek, hogy fizet.
A nő a tányér szélére támasztotta a villát.
– Még be sem mutatkoztam – oldalra tolta szájában
a gombócokat. Megemelte a fenekét.
– Franziska.
Valentin elmotyogta a nevét, a pincérnő megérkezett.
A számla helyett még egy sört és egy pohár bort
kért. Úgy döntött, a legtapintatlanabb résznél folytatja.
– Miben halt meg az apja öt évvel ezelőtt?
– Öngyilkos lett.
– Itt?
– Itt nem messze.
– Pedig nekem nem úgy fest ez a város, ami rojtosra
koptatja az idegeket. Vannak ennél sokkal borzalmasabb
vidékek is.
– Az lehet, de ő itt élt.
– És hogy csinálta?
Franziska megmarkolta a villát, mint aki támadni
akar.
– Nem hallott róla?
Valentin elmosolyodott.
– Én innen több mint ezer kilométerre élek. Csak
pár hete vagyok itt.
– Az egész világban híre ment, mindenütt írtak róla
– megtörölte a száját, bort ivott. – Géppisztollyal
fejbe lőtte magát. Előtte megölt tizennégy embert, tizennégyet
megsebesített. Itt, a parlamentben.
Valentin az asztalra könyökölt, eltakarta az arcát.
Nagyon nem tudott mit mondani.
– Bekattant, hajtotta az igazát – folytatta a nő. –
Előbb valami apróságon pöccent be a busztársaságnál,
de sehol nem adtak neki igazat. Végül az egész
világ összeesküdött ellene, és nem bírta tovább.
– És maga?
– Én se bírtam tovább. El kellett mennem innen.
Mindenki ismert és tudta rólam, hogy annak az embernek
a lánya vagyok, aki megölt tizennégy embert.
Apát, testvért, rokont.
– És most jött vissza először?
– Most.
– De miért?
– Nem tudom. Talán csak tudni akartam, megismernek-
e még. Vagy hogy rájöjjek valamire, amivel
megérthetném, mi történt valójában.
– És megismerték?
– Nem tudom. Valaki biztosan.
– Maga bűnhődik az apja miatt.
– Nem bűnhődök, de rettenetesen nyomaszt.
– Az ugyanaz.
Franziska letette a villát.
– De ugye nem akarja megírni, hogy itt jártam?
– Fogalmam sincs, hogy mit fogok megírni.
– Esküdjön meg!
– Soha semmire nem esküszöm.
– Rohadt szemét! – sziszegte a fogai között. Szája
sírásra állt, remegett. Elnézett a víz sötétje felé.
– Nyugodjon meg, nem azért jöttem, hogy erről írjak.
Higgye el, nagyon kérem – mondta annak ellenére,
hogy ittléte alatt ez volt az első említésre méltó
eset, ami fölkeltette érdeklődését. S akkor Malbum
jutott eszébe, mert megértette, miért hangsúlyozta
oly nagy nyomatékkal a krimit. Mert volt krimi.
Csak meg kell találni a módját, hogyan illeszthető
bele egy történetbe. Ez lenne a dolgom? Tizennégy
plusz egy hulla, nem nekem való. És most mégis, a
leglehetetlenebb véletlen sodorja elém ezt a nőt, aki
Windmühle történetének legvéresebb mészárosának
lánya, s aki maga sincs híján az indulatnak. Ebbe
nem mehetek bele, zsákutca.
Vagy meg van szervezve? Flüelen nem jön el este,
helyette megérkezik a mészáros lánya, hogy történe-
tet tálaljon az írónak. Nem hiszem el, hogy ez a nő
pont az én asztalomhoz pottyan le az égből. Ez több
mint valószerűtlen.
– Ne haragudjon, elragadtattam magam – szakította
félbe Franziska Valentin gondolatmenetét –,
maga nem tehet semmiről. Arról ír, amiről akar.
– Tudja, van bennünk valami közös. Maga az apja
halálának akar értelmet adni, én meg arra szeretnék
rájönni, miért vagyok itt. Miért választott ki az Alapítvány
kétszáz író közül, és mi a dolgom? Senki nem
képes választ adni. Se magának, se nekem. Keresünk.
Maga megtalált engem, én meg a történetét. Nem
akarom megírni az apja halálát, de talán rajta keresztül
közelebb juthatok ahhoz, amit keresek.
– Lehet, hogy igaza van. De ennél én sem látok tovább.
Maga az egyetlen, aki itt szóba áll velem –
mondta Franziska.
– És a pincérnő – tette hozzá Valentin épp akkor,
mikor a pincérnő Franziska elől elvitte a tányért. Az
ajtóból visszanézett, hátha ismét róla beszélnek.
Franziska cigarettás dobozt húzott elő táskájából,
Valentin elé tartotta. Kivett egy szálat és a füle mögé
rakta.
Hosszan ültek szótlanul, a füst lustán gomolygott
a levegőben, a gyertya a tányérra égett, a vendégek
egy része hazaindult. A víz felől hűvös levegő szállt a
teraszra.
– Van hol aludnia? – kérdezte Valentin.
– Egy hotelben vettem ki szobát – mondta a nő, elnyomta
a cigarettát, intett a pincérnek. – Tudja, én
nem szoktam olvasni. Inkább csak újságot. Most
mégis kíváncsi lennék, miről ír.
– Arról, amiről az újságok. Csak másképp. Legalább
is azt hiszem. Ami megtörténik velem, vagy
mással, ha szükségét érzem leírni. Ha érzem az inspirációt.
– Nincs valami lefordítva, amit elolvashatok?
– Nem igazán, csak apróságok.
– Most szerénykedik.
– Ellenkezőleg. Olyan nagyképű vagyok, mint
még soha. Mégis csak erre futja.
A pincérnő kihozta a számlát, Franziska fizetett,
fölállt az asztaltól, kezet nyújtott.
– Isten áldja – mondta.
Valentin nem fogadta el a köszönést.
– Ne így! Holnap mit csinál?
– Elutazom – mondta a nő.
– Vissza a száműzetésbe?
Franziska elnevette magát, megfogta Valentin kezét,
megrázta, mint egy rongybabát, aztán sarkon fordult
és kisétált a székek között.
A pincérnő karba font kézzel nézte végig a jelenetet.
Egy közeli fára fekete rigó szállhatott, és valamit
nagyon el akart mondani, mert be nem állt a szája
reggel hat óta. A harangok megkondultak, rázták az
ágyat, a falakat.
Valentin füttyszóra, harangzúgásra és erős dohányszagra
ébredt. Az ágy dohányszemcsékkel teleszórva.
Füle mögé nyúlt, ahová tegnap a cigarettát
dugta. A filter a kispárna gombjára akadva lógott.
Lerázta a földre, lesöpörte. Fölhúzott térddel ült az
ágyban, a tó felé futó fényes utcát figyelte. A hegy felöli
ablakban még sötét volt.
Az asztalra támaszkodva új lapot hajtott a noteszben,
és pár szóval följegyezte az estét. Nehéznek érezte
minden porcikáját, mintha Franziska átpakolta
volna rá a terheit.
Sokáig állt a forró tus alatt, a fürdőszobát sűrű pára
lepte el. Megtörölközött, felöltözött, találomra elővett
pár dobozt a hűtőből. Sajtot, paprikát, kenyeret
szelt, de íztelennek érezte az ételt.
Elindult a városba, hogy ismeretlen területeket fedezzen
fel.
A központtól néhány percre betért egy mellékutcába,
mely láthatóan széles, szabad területre futott.
Az utcán ipari vágány vezetett át az állomás felé. A
nap fehéren ragyogott. A sín másik oldalán fából készült
barakkok húzódtak. Autók jöttek és mentek,
megrakva régi holmival, szeméttel, zsákokkal.
Valentin csakhamar rájött, szeméttelepre tévedt,
Windmühle egyik legkülönlegesebb helyére, ahová
az emberek önként hordják ki a fölösleges holmikat.
Az állomás épülete fölött megpillantotta a partról
mindig látszó havas csúcsot, melyen tévéantenna bóbitája
állt hegyesen. Balról havas csúcs, jobbról békés
szeméttelep.
Szomorúság és vágyakozás töltötte el, lábai képesek
lettek volna gyökeret verni a betonba, csak hogy
itt maradhasson örökre, ne kelljen visszamennie.
Sovány, magas, fekete öltönyös férfi szállt ki a
sportkocsiból, megigazította nyakkendőjét, irattáskáját
keskeny asztalkára helyezte, majd kisebb adagokban
irdatlan mennyiségű papírt szedett elő. Némelyikbe
belelapozott, elgondolkodott rajta, s csak
aztán nyomta az ipari méretű iratmegsemmisítő kései
közé.
Író, gondolta Valentin, a helyi író, akit majd ötvenszáz
év múlva ismernek meg a most felnövő gyerekek
gyerekei. Feltéve, ha nem semmisít meg mindent.
Arrébb terhes, barna bőrű arab nő állt a konténer
földjében, bokáig humuszban. Fehér csadorján vakító
nap játszott, apró cserepekbe töltötte a földet. Fekete,
fehér és terhes. Gyönyörű, gondolta Valentin,
zsebeiben kutatott, hogy följegyezze, de egy darab
papír sem volt nála.
Méterekkel följebb néger férfi énekelt a telep kék
egyenruhájában. Egyik fülében zsinórról szólt a zene,
sötét szemébe piros, kötött sapkát húzott, és nem
folyt róla a víz. Táncolva válogatta a különböző vastagságú
papírkartonokat.
Valentin elindult a telep belsejébe. Egy széles ajtó
mögött boltot talált, ahová megunt, elhasznált tárgyaikat
hozták be az emberek, s ahonnan a szegényebbje
fillérekért vásárolt magának „újat”.
Az emeleten temérdek könyv, nyomatok, képeslapok.
Lenézett a pincébe, ahol az erős dohszag megköhögtette.
Festmények, bútorok sorakoztak, kivénhedt
golfütők és szánkók, lemezek, kazetták és cédék.
Már kifelé tartott, mikor megállt egy festmény
előtt. A képen nem volt más, mint résnyire nyitott ajtó.
Barna és zöld olajfesték, az ajtó rése mögött vékony
fénycsík, beljebb fekete. Nekem hagyták nyitva,
gondolta, be kéne lépnem rajta. A pincében csend
volt, senki nem figyelt rá. Egy lépés és odaát vagyok.
Az ajtó fénycsíkja még a szemében vibrált, mikor
a pince vas ajtaján át kilépett a fénybe. Az arab nő lecsukta
kocsija csomagtartóját, a néger férfi hastáncot
járt a széles kertésznadrág alatt. Az író most hajtott
ki a szeméttelep bejáratán, balra fordult, de jobbra
tette ki az indexet.
A nyugalom egyenesen a napból sugárzott, elképzelhetetlennek
tűnt, hogy itt bárki is géppisztolyt ragadjon
a sérelmei miatt.
A könyv most 500 Ft-ért megrendelhető
