Az első világháború nyomán alakult meg, majd hetven évvel később négy háborúban bomlott föl Jugoszlávia. Mák Ferenc könyve az ország születése és halála kapcsán a magyar közösség veszteségét méri föl.
(Bakos András recenziója)
Lakosságának több mint felét, területének több mint kétharmadát vette el Magyarországtól a trianoni békeszerződés, ezt tanultuk. Az viszont idehaza már nem annyira köztudott, hogy az elcsatolt területeken maradt magyar földtulajdonosoktól új államuk elvette földjüket, jellemzően még háborús rendelet alapján. Kártérítés, ha járt, háború előtti, nyomott áron, megalázó feltételek mellett. A föld a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság határ menti területein a háborúban érdemeket szerzett, vagy ilyenként számon tartott szerbeké lett. A „reform” kusza jogi és gazdasági viszonyokat teremtett, amelynek egyik következménye az volt, hogy az új gazdák nem is mindenütt érezték magukat birtokon belül. A föld sok helyen megműveletlen maradt, a belvíz elleni védekezéssel és az öntözéssel nem törődtek, így az alacsonyabban fekvő területek elmocsarasodtak, a partosabb földek kiszáradtak. Ezt a folyamatot, a veszteséget fontos adatokkal, például a földtulajdonosokat különböző korokban nemzetiség szerint föltüntető táblázatokkal szemlélteti Mák Ferenc Vesztegzár című, felnőtteknek szóló történelemkönyve. Idéz Vladan Jojkic tanulmányából, amelynek érveit a hivatalos politika is magáévá tette, és amely arról értekezett, hogy az új ország kisebbségeinek asszimilációjához a közösségek fölszámolásán, az anyanyelvi oktatás megszüntetésén át vezet az út. Ugyanakkor Mák levezeti: azzal, hogy legfőbb vagyontárgyuktól megfosztották a magyar tulajdonosokat, kihúzták a talajt közösségeik, intézményeik, egyházaik alól is. Amiatt, hogy ez ilyen fájdalmas volt, a kötet szerint az új hatalom mellett felelőssé tehető még a monarchia is: a földbirtokreform időszerű lett volna az első világháború előtt, de többféle okból halasztódott. Nem tűnt föl különösebben egy másik jelenség sem, amely a vidék népességi összetételét változtatta meg a 19. században: „A Délvidéken – így Bács-Bodrog vármegyében is – ugyanaz történt, mint Erdélyben: a birtoktulajdonosok számára sokkal olcsóbb volt a szerb, a horvát, a bunyevác vagy a szlovák munkaerő, mint a gazdaságilag fejlettebb vidékekről érkező föld nélküli magyar paraszt munkaereje, ezért munkalehetőséghez és az ebből eredő jövedelemhez is elsősorban az olcsóbb bérért munkát vállaló, más nemzetiségű földmunkások jutottak.” Miután megvizsgálta, hogyan jött létre, a kötet azt elemzi, hogyan hullott szét, és milyen örökséget hagyott utódaira Jugoszlávia. A békeévek áttekintése azért nem hiányzik, mert a történész adataiból az derül ki, a fölbomlás visszavezethető a megalapítás idején született, fönnmaradt anomáliákra, tisztázatlan ellentétekre. Kiderül, hat nemzet öt köztársaságának, négy vallásának, három kultúrájának találkozásából miért nem kerülhetett ki győztesen egy közösség sem. A magyarok szempontjából a Milosevic-féle fordulat eleinte biztató volt, mert leszámolt a régi pártvezetéssel, amely a hagyományait kereső, őrző magyar közösség ellen a ’70-es évektől következetesen fellépett. Volt egy rövid időszak, amikor lehetett szabadon bírálni, átélhette nagykorúságát a magyar sajtó. Ez 1991 nyaráig tartott. Aztán négy véres háború következett, Mák következetesen úgy fogalmaz, hogy ezek a szerbeknek a szlovénekkel, a horvátokkal, a bosnyákokkal és az albánokkal viselt háborúi, amelyek a magyar közösségeket nem csak az emberveszteség révén érintették tragikusan. Úgy is, hogy a Vajdaságba közel egymillió szerb menekült érkezett, ez az itteni eredeti lakosság több mint tíz százalékának felel meg. A szerző úgy látja, hogy miközben a szerbek most élik meg a maguk Trianonját, „a vajdasági magyarság minden valószínűség szerint csak akkor juthat az önrendelkezés jogainak kiteljesítését biztosító autonómiához, amikor a független Koszovón belüli szerb kisebbség autonómiájának kérdése napirendre kerül.”
Horvátországban lényegesen jobb a magyarok helyzete, de a szerb-horvát háború idején a jugoszláv hadsereg és a szerb szabadcsapatok szinte teljesen elpusztították a drávaszögi magyar településeket. Az ott élők közül sokan Nyugat-Európába mentek, mások menekülttáborban húzták meg magukat, és akadtak, akik kitartottak. A visszatérőkkel szembeni ellenérzés is maradt, ami a háború tragikus következménye. Szlovéniában a Muravidék magyarsága – amelynek létszáma megfelel egy nagyobb alföldi falu népességének – újból felépítette saját intézményrendszerét, van lapja, rádiója, televíziója, értelmisége. Könnyebb volt a sorsa egy olyan országban, amelynek alkotmánya az olasszal együtt államalkotó tényezőnek tekinti a magyarságot. A dilemma csupán az, vagy falun marad a magyar, hagyományos környezetben, ahol kevesebb a lehetőség a boldogulásra, vagy városba költözik, ahol az előnyök jelentős része szükségképpen asszimilál. Ilyen körülmények között létezik regionális hazafiság, amelynek lényegét a Mák által idézett Skalics Gusztáv, református lelkész fogalmazza meg: „a magyarnak magyar, a szlovénnek szlovén vagyok.” Azért Szlovéniában is sérti a többség nemzeti érzékenységét a trianoni határhúzás következményeinek, a tényeknek a fölemlítése.
Egyrészt ez veheti el a kedvet a hagyományokhoz való ragaszkodástól, másrészt a jelek szerint az a magányélmény, amelyet nem egyforma mértékben, de mindhárom exjugoszláv magyar közösség megtapasztalt. Az, hogy az anyaország magyarsága az elszigeteltség folytán el is távolodott tőle. Ennek első jeleit – éppúgy, ahogyan Erdély lakossága – a Délvidék magyar megszállásakor tapasztalhatták, a második világháború elején. Előbb örültek a magyarok, hogy újból beszélhetnek anyanyelvükön nyilvánosan, olvashatnak magyar újságot, járhatnak közösségeikbe. Aztán viszont „egyre szaporodtak a baljós jelek: a trianoni Magyarország területéről ide vezényelt tisztviselői kar egyre fölényesebben viselkedett, egyre gátlástalanabbul élt vissza a hivatal adta lehetőségekkel. A zsidók elhurcolását már döbbenettel vette tudomásul a muravidéki magyarság, a nyilasok megjelenése pedig már kifejezetten erős ellenszenvet váltott ki belőlük.” – írja Mák. A kilencvenes években az okozott csalódást a horvátországi magyarságnak, hogy kálváriája addig érte el a magyarországi sajtó ingerküszöbét, amíg zajlott a harc. Címlapon írtak arról, hogy Kórógyot lakói vadászfegyverekkel védik Európa egyik legjobban felszerelt katonasága, a jugoszláv hadsereg ellen. Arra már jóval kevesebb figyelem jutott, hogy az ezt követő másfél évtizedben mit kellett elviselniük az embereknek a háború következményeként. Mák könyve azon a ponton igazán drámai, amikor azt fejtegeti, mennyiben felelős a délvidéki magyar értelmiség – amelyhez, dacára, hogy 1989-ben átköltözött, ma is sorolja magát – azért, ami a közösséggel történt. Vajda Gábornak a magyarság eszme- és irodalomtörténetét tárgyaló művéről szólva így ítélkezik: „a nyugati marxizmus eszmevilágán felcseperedett és hatalomra jutott ’68-as nemzedék Közép-Kelet-Európában mára csak azért nem hozta létre a maga gulágrendszerét, mert azt előtte a bolsevizmus és a fasizmus szalonképtelenné tette a történelem előtt, s ők voltak annyira elitek, hogy finnyásan ügyeltek a mandzsettájuk tisztaságára. Liberalizmusuk hőhullámaiban azt hitték, hogy a demokrácia tekintetében már citoyenek, holott csak konformizmusukban voltak burzsoák. Ezért a gulág helyett teremtettek valami mást: a kirekesztés, a megbélyegzés és a kizárólagosság gulág-világát.”
A könyv szerintem legfontosabb mondata egy kérdés, és nem a szerző teszi föl, hanem Filep Tamás Gusztáv, az egyik szerkesztő, aki a Mák Ferenccel készített interjúban arra kíváncsi, miért hiányolja a közösséget szolgáló műveket a szerző abból a délvidéki magyar irodalomból, amely innen, Magyarországról nézve igenis modernnek, haladónak látszott. A szerkesztő kéri, „ne vonjuk kétségbe, hogy volt ennek a vonulatnak jelentősége az összmagyar líra alakulásának szempontjából is.” Mák kétféle szempontból ad választ. Elítéli a magyar értelmiség jugó-nosztalgiáját, arra hivatkozva, hogy a jugoszláv állam a viszonylagos szabadságot, mozgásteret annak fejében adta, hogy a magyarok szakítanak hagyományaikkal. Mihelyt ezt a hallgatólagos közmegegyezést egyes közösségek, műhelyek – mint az Új Symposion Sziveri János főszerkesztő működése idején működött gárdája – fölmondta, nagyon keményen visszavágott a „kultúrtanti”, a nevét egy egész érának, a Major-korszaknak adó magyar jugoszláv kommunista pártvezető. Az itteni magyarságnak a szerbek adtak kultúrát: erre az abszurd állításra Mák szerint az irodalom részéről nem az újavantgárd volt a korrekt válasz, a maga nehezen értelmezhető mutatványaival, hanem a még meglévő, föllelhető értékek mentése, fölmutatása. Neveket nem mond, életműveket nem említ, viszont szintén újavantgárd indulásához képest mostani történészi, helytörténeti munkájával igazolja e program igazát. A válasz másik fele nem a magyarságról szól. Azt mondja, igazi megbántottságának – ezt a kifejezést használja – az oka az, hogy bár Jugoszlávia a délvidéki magyar közösség anyagi és szellemi vagyonára tehette rá a kezét, ezzel a lehetőséggel nem tudott élni: „…Ha ebből az ellopott vagyonból és értékből, és a megcsapolt lelki tartalékokból egy Svájc-szerű országot csinálnak, hát elismerem: igen, fölemelték a délszláv nemzeteket, fölemelték a magyarságot, megpróbáltak többet kihozni abból, ami volt, s lám, jólétben kamatozik a befektetett kegyetlenség. Ezzel szemben az elmúlt kilencven év alatt azt az Európában páratlan vagyont – amit Bácska és a Bánság kincsei jelentettek – az új ország egyszerűen fölélte, és semmi mást nem hozott ki belőle, mint rettenetes háborúkat.”
(Mák Ferenc: Vesztegzár. Jugoszlávia és utódállamai – Szerbia, Horvátország és Szlovénia – magyarságának sorstörténetéből. Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány. Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós. 3600 forint)
