A bogarak megtanítottak csukott szájjal biciklizni. (Podmaniczky Szilárd írása a Test a lelke mindennek című Librarius-esten hangzott el májusban az RS 9 Színházban.)
Fantáziadús gyerekkoromat betöltötte a fekete-fehér készüléken látható tengeri élővilág, amit persze színesnek láttam. A búvárok mozgását gyakran utánoztuk a focipályán, derékig érő fűben, ennek köszönhetően később sokszor álmodtam azt, hogy a focipályát elborító meleg vizű tóban, bóják között úszok. Néha beúszok a fatelepre, a brikettek közé, onnan át a temetőbe, meg a kertekben lebegő uborkák és karfiolok közé.
Ennyi vizet akkoriban csak elképzelni tudtam, merthogy helyben az öntözőcsatornák vízi világa volt a vízi világ. Esélyem sem volt rá, hogy megtanuljak úszni. A városi medencében lilára fagyva kapaszkodtam a peremen körbefutó csőrendszerbe. Aztán egyszer mégis csak úsztam. Mohácson. Ez volt az én Mohácsom. Valami strandon a derékig érő vízben üvöltöztem, hogy segítség, tudok úszni. Persze, az úszástechnikám néhány perc után olyan nyakmerevedést okozott, ami erekcióban világszám lett volna.
Nagyjából ennyi vízi előélettel kimerészkedtem éjjel a szegedi strandra, éjszakai úszásra, mert nem lehetett a hőséget elviselni a lakásban. A feleségem úszott, mint a lazac, én meg ültem a medence szélén, lógattam a lábam a vízbe, fehér felsőtestem pedig vakítóan világított az éjszakában. Éreztem, hogy sportuszodában ez kurvára ciki. Nyolcvanéves mamák, fogatlan csecsemők úsztak, én meg nem. Rá kellett szánnom magam. Arkhimédészként csobbantam a vízbe, és Odüsszeuszként jöttem ki belőle: leúsztam három hosszt. A feleségem jó pedagógus, megdicsért, és utána még vacsorát is kaptam.
A táv három hosszról ötre nőtt, aztán tízre, később a mellúszásból gyorsúszás lett, és amikor ezzel együtt legyűrtem a zabálási ingereket, 30 kilós krumplis zsákot dobtam le a vállamról. Újra lett testem. Soha nem gondoltam, hogy cigizés helyett egyszer majd úszni fogok, és az új testem uszodai élményekkel gazdagítja írói pályafutásomat.
Egy. Az uszoda öltözője az egyetlen öltöző, ahol a meztelen férfiak nem büdösek.
Kettő. Egyszer megyek be az öltözőbe, kisfiú ül a padon és nézi a cipőjét. Elkezdek vetkőzni. Anyuka bekiabál, Tibike, gyere már! Tibike meg se mozdul, csak kiabál: Nem tudom bekötni a cipőmet. Anyuka beront. Mondom, csókolom, ez ugye a férfiöltöző. Azt mondja, az. Akkor, ugye, nem zavarja, ha én itt, úgymond, előkészülök az úszáshoz, momentán pucérra vetkezem. Azt mondja, nem zavarja. Hát, jó, mondom. Várom, hogy azt mondja, látott ő már ilyet. Vetkezek tovább, de nem mondja. Erre föl a fiúcska szólal meg. Anya, te milyen ügyes vagy, úgy is be tudod kötni a cipőmet, hogy nem is oda nézel!
Sztori három. Mikor Boglárra költöztem, épp átadták az uszodát. Jöttek a népek kipróbálni. Én meg úsztam. Egyszer csak valami elkap. Fölkapom a fejem, a népek röhögnek. Azt mondják, termálvízhez szoktak, nekik az uszoda hideg, meg nem jó se izületre, se nemi betegségre. Úgyhogy ússzak még, majd megpróbálnak elkapni megint, hogy abba’ egy kicsit kimelegednének.
Sztori 4. Hosszú hónapokra bezárták nálunk az uszodát. Tél volt, iszonyatosan nagy hó. Úszni akartam. Mindenáron. Boglárról átvonatoztam Szemesre. Lenyomtam a szokásos kétezer gyorsat, megszaunáztam, frankón kimerültem. Megyek a vonathoz a jégbordákon, volt még úgy 18 perc, mikor valami nagyon furcsa lett. Jött az érzés az agyba: furcsa, furcsább, legfurcsább! Basszus: ott hagytam a szemüvegemet az öltözőszekrény tetején, pedig anélkül elvileg nem nagyon látok. Mi legyen? Utolsó vonat ebben a hidegben. Rendesen ki voltam merülve. Hát, akkor futás! Nyolcszáz méter az uszodáig, egy kilométer vissza az állomásra. Egy trappban a jégen. Mire az állomásra értem, épp jött a vonat. Sikerült. De úgy ki voltam dögölve, hogy fölszállni is alig bírtam. Vittem a testem. Kivoltam. Amikor leszálltam a vonatról, elővettem a telefonom, és elkezdtem videózni az utat, hogy később tudjam, hol fogok összeesni. Már a ház bejárata előtt jártam, azt hittem, megúsztam. Nem kapcsoltam villanyt, minek? Lépnék föl a lépcsőre, mikor valami egyszerűen földhöz vág. A videón csak ennyi látszik: zuhanás, és egy bátortalan férfihang. A kurva életbe! Merthogy eltűntem a tetőről lezuhanó hóban.
Sztori 5. Az úszásnak köszönhetek egy semmihez nem hasonlítható érzést is. Úszok, tempózok peremtől peremig. És egyszer csak mit érzek? Mit? Azt, hogy vizes lett a lábam.
Tanulság: Ahogy a bogarak megtanítottak csukott szájjal biciklizni, úgy az úszás sejtetni véli velem, mit gondol a kalauz akkor, ha azt hallja a rádióban, hogy négyszáz méteres férfi gyors, váltó, és hogy milyen impozáns lehet a százméteres női mell.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
