Verebics Katalin kiállítása (2014.10.04. -2014.10.15.) – Galéria IX – 1092 Budapest Ráday u. 47.
Deák Csillag
Léggömbök és lázgörbék
Verebics Katalin kiállítása a Galéria IX-ben ismét a nőre és a nőiességre fókuszál. Egy festmény, kollázsok, fotók. Fekete és fehér világ, mintha visszafelé utaznék az időben. Vagy járnék egy havas tájon, védendő a szemet, sötét szemüveget kell hordanom. Mix-túra. Egymáshoz nem illő elemek keverednek, hol játékosan, hol évődve. Ha néha hangot is hallok a fotókat nézve, a némaság az, ami szembetűnik. A testrészek némasága. A művész bár néha a női agyba tekint, nem állítja ellentétbe az okos és a nem okos nőt. Verebics alakjai felismerhetők, ha álarcot is viselnek.
Kollázsai a női testet járják körül (Mérleg, 2013, Halcsontban, 2014). De Sade márki talán fintorogna, itt nincs szado-mazo játék, de van hús és vér. Kerek és kívánatos formák, domborzatok és hajlatok. A kint is vagyok és bent is vagyok vágyát érző nő nem élettelen, ha annak is látszik néha. Modern női Laokoónként öleli magához a világot, tárgyait, és olykor önmagát. Erotikusan és szenvedélyesen (Forbidden erotika, 2014). Verebics nem titkot tár elénk, hiszen teremti azt, a létrejött mű lesz a titok. Az elérhetetlen nő. Hódít és hagyja magát meghódítani. Számol és elveszti hűvös gondolkodását. Mámoros, de nem önelégült, a gyöngédség, az érintés finomsága hangolja az életre, önmagára és egy férfira (Variáció a Szekrényben,2014).
A függőséget, az elesettséget, a bezártságot sem tagadja a művész. A kiszolgáltatottságot, még az erotikában is. A szexualitás mindvégig jelen van a fotókon. Verebics nem távolodik el az élet valóságától. Nem dönget tabutémákat, kollázsai asszociatívak, olykor megdöbbentők, humorosak, a befogadót is bevonva a játékba. A rezonálás nem kerülhető el. Verebics önmagára is rezonál, saját testén keresztül tárulkozik ki előttünk.
A fiatalság testkultusza köszön vissza a kollázsokról. Nem Leni Riefenstahl ideája, a tökéletes emberi testről. aki 98 évesen is a tenger mélyére szállt, szimbolikus titkot keresett és talált. Verebics is egyfajta utat jár be, a mélybe száll, ha nem is pokolba, ha nem is a tenger mélyére. Számára a női test az a világ, amely figyelme tárgyát jelenti és a titkot, amely őt is megkísérti, hogy elmondhatóvá tegye (Szekrényben, Róma, I, 2014). Nem emeli piedesztálra a nőt és testét, félelmét keresi, az alázat forrását, a megadás rejtélyét. Verebics nem ördögűző, nem töri kerékbe a női testet, nem darabolja, és nem is rakja össze őket, mint Frankenstein. Váltásai élesek és szabadok (Kis kollázs, 2014). A tudatalatti érzések és gondolatok az arcokon, a mozgás formáiban tetten érhetők. Az intimitás végig megmarad (Kezekben, 2014), nem rombol, inkább építi önmagával és világgal való kapcsolatát. A férfi mindig jelen van, hiszen férfi tudat nélkül nem lenne nő sem, és viszont. Ez a kettősség, a belőle adódó feszültség és hiány következetesen vonul végig az alkotásokon. Nem szorul rá a férfi nemre, csak közvetett formában van jelen a hím (Párizsi emlékek VII, 2013).
A Klimtet idéző ölelés és csók erős képi megformálás, az összetartozás, az egymásban levés örök pillanata (Forbidden erotika, 2014). Gyermekké torzul a vágy teste, miközben a befogadó test arányai szépek és formásak. A felvilági és az alvilági nő, nem látják egymást, de a lefelé néző nő talán sejt valamit, hogy rosszabbik fele is létezik, és a víztükör vagy más tárgy mögött, saját sötét lelkét lelheti meg. Az érintés, a másik felünk keresése. Nagy kérdés, hogy a giccs benne rejlik a dolgokban vagy mindenkinek a saját szemléletmódjában kell keresnie? Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy ami giccses, az ócska és ízléstelen, csakhogy az ízlés nem egyetemes és nem objektív. – mondja Réz András egyik interjújában.
A cicaság szimbóluma egy női fejen álló állatfigura (Majomkenyérfa, 2014). Kalapként hordozható. Nem öleb, már fejünkre nőtt. Nem lehet tőle szabadulni, imádjuk akkor is, ha mi vagyunk az áldozat. Össze kell szedni az elhullatott szőrszálakat. De felfoghatom az állatformát, mint egy férfi jelképét is. A bátor oroszlánt, aki meghódította a nőt, most pedig uralkodik rajta. A maszkot hordó nők arénabeli jelenete, az egymás elleni harc, a szabadon játszók önfeledtsége jön át. A passzív, álmodó nőt jeleníti az a kollázs is, amelyben a sárga szín a bűnt, a szenvedélyt hivatott jelezni. Tenyérbe fogva egy szív vagy emberi agy. Fogyasztásra alkalmas. Pótszer kell ahhoz, hogy az történjen, amit szeretnénk. A szájak nyitottsága, a halszáj a néma beszédet mutatja. Nincsenek szavak. A két piros betű is félbeharapott nyelv származéka.
Verebics személyessége önnön testének határain nem ér véget. Kilép saját testi voltából, légies lesz és megértő, befogadó, hajlítható, egyben áldozat is. Ez teszi törékennyé, védtelenné, kiszolgáltatottá (Kozmonogia II, 2014). A tudatosság, ahogy felvállalja a nő szerepét, horizontjával és mélységével együtt, arra is készteti, hogy ellentmondjon saját magának, vágyainak és érzéseinek. A mixelés jó, de legjobb, ha önmagunk vagyunk. Olykor kifordult bokával is.
Kölüs Lajos
Borzas pikkelyek
Információink szerint ebben az időpontban nincsenek események – írja a Port.hu a Galéria IX-ről. A cím pontos. Verebics Katalin kiállításának beharangozója csak a facebookon található. A tárlat a helyén van, köszön vissza egy rádióbeszéd visszhangja bennem. Drótsárkány és agyagfej – ilyenre biztosan nem számítok, de arra igen, valamivel megint kirukkol a művész. Aki történetesen nő és fiatal. Nem először találkozom a fotóival, festményeivel.
Fotók és fotókollázsok. Egyetlen festmény van (Őz, 2013-2014), egy előre hajló és arcával visszanéző nő és hajbozontja, mint gazdatest, sötét és kanyargó, lendületes, talán egy gonosz lény, szemmel, orral, szájjal és foggal megáldva. Egy fúria kettős arca? Gonosszá vált angyal? – ez túl közhelyes. A visszanéző alak szeme kérdő és figyelmes. A változás jelét hordozza, a bal szem feletti jelet, a sebet vagy bőr felszakadását. Mintha egy futó alakot látnánk, a rajtpisztoly dörrenésére várva.
Az egész kiállítás egy mozgás, függés, kilengés, hinta és körhinta, emlékek kavalkádja, hol kimérten, hol szabadon engedve a látványt és ránk bízza a művész, mi jut eszünkbe, mire asszociálunk. A két tenyérbe temetett arc fölött a fényképbe fehér szalagok, vágások futnak. A fájdalom szaggatásai, tépései. Retro. Az időhöz láncolva, keserves és az időből folyton kiválni akaró, vége nincs érzés. A megbocsáthatatlanság könnyeit nem látjuk, és azt sem, hogy magunkat siratnánk el. Ez a kettősség adja feszültséget a képnek.
Verebics xerotípiája a függőséget idézi. A térdeplő(?) nő kezében egy kalapácsra hajazó tárgy van, de ez a nő is visszanéz (Szekrényben II, Róma, 2014). Ránk, nézőkre. Figyel, de nem arra, ami feladata lenne. Tőlünk vár segítséget. Verebics alakját belehelyezi egy olyan világba, ahol a nő egyedül van, és nem tud eligazodni az események láncolatában. Most még nem lép semmit a női alak, de figyel minket. Tekintetében nincs félelem, de kéz tartásában igen. Mintha ki lenne kötözve. Büntetésből. Szabadsága korlátozott, de nem tudni, önkéntes módon vagy kényszerítés által.
Szikár papírlapon két meztelen női alak egy fekete golyóból függ a semmibe (Mérleg, 2013). Az egyik alak alsó teste egy behajlított emberi kézbe fordul. Mintha nem tudna járni, járásképtelensége ajándék. Mellekre futó nyakkendő a lazaságot jelenti. Már nem azt, amit Juhász Gyulánál olvastunk, benne vagy minden félrecsúszott nyakkendőmben. Az olvasó nő veszélyes. Kliséellenes képet látunk. A fej nélküli női torzó az energia vámpírkodást jeleníti meg, és a töltést, a töltődést (Terpentines tusoló, 2014). Kitárt ölek, női nemi szerv, a nő mint princípiumként való jelölése és megjelentetése. Valaki kihagyhatatlan a csapatból. A tekintetét szemérmesen eltakaró nő finoman kiles ujjai közül, női kíváncsiság. A gyertyatartó meg a fallokráciát. Kisdedálmok, de akkor jó, ha álmodni lehet.
Mint a kifutón a női testek, homályos, elmosódott sárga villódzó képek, és meztelenség, pőreség, megvillan egy nevetés, az álarc takarja a szemet, arcról nem felismerhetők. Verebics tükrözik, egy alakot látunk két testformában, bravúrosan oldja meg a párképet. Diptichon. Dupla vagy semmi játék. Árverezés egy születésnapi bulin? Farsang? Az ölelés rácsozata, ölelni a csontot, a végsőkig elváltozott testet. Oda vagyunk hozzá szíjazva. Kötelék, amely kibogozhatatlan, álmunkban is látjuk. Az enyészetet csontos részként ábrázolja Verebics. Ez nem pusztulás, csak hiány. Korunk az arenoxiás testbe kényszeríti a női vágyakat. Nem fűzőbe, mint nagyanyáink idejében. Ez a kollázs valami ismeretlenbe vezet és oldódik fel. Csak a női mell villan meg. A férfi szemre játszik rá a művész.
Nyilvánvalóan nem létezik olyan kulcs, amivel az életben az összes ajtó nyitható, de ha túl sok a félelmed, fóbiád, szorongásod, akkor nagyon könnyen bekövetkezhet az a pillanat, amikor elfogadod, hogy a te kulcsod csak bizonyos ajtókat nyit, és a többi szobáról nem veszel tudomást. Én ettől rettegek igazán. – nyilatkozza Réz András
A női test és részeinek látványát a fotó ugyan közelebb hozza, de egyszerre mutat hűvös nyugalmat is tárgya iránt. Semmi és senki nincs a helyén (Variáció a Szekrényben, Róma, 2014). A szexualitásra való utalás rejtett, a női szerep, amely a kiszolgáltatottság számos formájaként jelenik meg, egyértelműbb. Verebics játéka a nőiséggel, annak számos alakjával egyszerre éteri, egyszerre kendőzetlen. Folyton elemeli figuráit a valóságból, hogy egészében mégis oda helyezze vissza őket, az életbe. Kutat és keres, amit és akit talál, nem biztos, hogy önmaga, mert képes önmagán is túllépni. Felismerni, hogy önazonossága és annak hiánya a világra reflektál, a gyöngédség és alázás, a tisztaság és a bűnös test, a szemérem és kitárulkozás elválaszthatatlanok. Mágnesként vonzzák egymást. Verebics számára nő volta, nőiessége nem börtön, amelyből szabadulni akar. Csupán kifejező eszköze gondolatainak és érzéseinek, sőt függetlenségének és szabadságvágyának. Valami a helyén van. Verebics Katalin biztosan.
