Ámosz Oz: Barátok között. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2014 – 180 oldal, keménytábla, védőborító – ISBN: 9789630796149
A magam részéről már rég megérdemeltnek tartanám Ámosz Oz Nobel-díját, aki a történetmesélés hagyományos mestere; a legtöbbet lefordított héber (ivrit) író. Magyarul most megjelent legújabb regényében (ami, ha jól számolom, 12. magyarul) – amely sokkal inkább rövid történetek, novellák füzére, melyekben azonban néhány szereplő többször is megjelenik. Szóval kerek egész ez a vékony kis kötet, melyben régi erényeit csillogtatja meg: látszólag banális kis sztorik, amelyek egy izraeli kibucban játszódnak valamikor a hatvanas években.
A nyolc elbeszélést mindegyike a háromszáz lakosú, képzeletbeli kibucban, Jikhátban játszódik.
De ez már nem a kibuc-idők fénykora, amikor a világ összes tájékáról érkező zsidó származású fiatalok, majd a holokauszt-túlélők érkeztek meg, s elsősorban szocialista-anarchista nézeteket vallva alapították meg közösségeiket, falvaikat, ahol mindenben közösen döntöttek, pénzt egymás közt nem használtak, csak a külvilág felé, a gyerekeket közösen nevelték, a szerelem szabad mehetett, és ha kellett – márpedig mindig kellett – fegyverrel vették el az általában araboktól elhódított területeket, miután az arabok, palesztinok megtámadták őket. És jellemzően nagyon nem voltak vallásosak.
De itt alig esik szó politikáról, vallásról, noha tudjuk, Ámosz Oz egy béke Nobel-díjat is megérdemelne, hiszen állhatatosan, évtizedek óta küzd az izraeli-arab avagy zsidó-palesztin megbékélésért. A Békét most mozgalom egyik alapítója, r itka kimért és okos hangja az övé a politikában is, akárcsak a regényírásban. Oz egyébként élt kibucban, aztán lassan hagyta ott maga is azt a világot, amely ma már rég nem az, ami volt. E kötet épp a széthullás első jeleit veszi szemügyre. Amikor az is probléma, ha a fiatal meg akarja látogatni a kórházban az apját, vagy amikor a közösségre veszélyesek az egyre zavarosabb szerelmi ügyek: egy lány apja legjobb barátjához költözik oda, amaz csak úgy odébbáll, vagy épp magához veszi a fiatal lányt, isten tudja, a hányadikat. Az egyik nő pedig végképp kiábrándul férjéből, aki nemcsak büdös, de már a rádióbemondóval is vitatkozik… Furábbnál furább figurákkal ismerkedhetünk meg, a kertésszel, aki csupa rossz hírt közöl mindenkivel, mert a világ ronda, mindenki meghal. A halál angyalának nevezik, aki párkapcsolatra sem képes.
Vagy ott a kibuc titkára, akit felesége arra ösztökél,
hogy hagyják ott a kibucnyik létet, ő pedig magában elismeri – miközben maga is egy hétig őrséget áll, s felébred benne újra a szerelem egy vagány nő után, aki épp most hagyja ott a férjét – hogy voltaképp feleségének, Danának lehet igaza, aki privát életről álmodik, hisz ikreik is a közös gyerekházban alszanak, magánélet alig van, bár már minden pár külön lakásban él. Hiszen „a kibuci rendszer alapjaiban igazságtalan a nőkkel, és szinte kivétel nélkül olyan szolgáltatási munkákra szorítja őket, mint a főzés, takarítás, gyermekgondozás, mosás, varrás és vasalás.” A férfiak meg csirkéket gondoznak, tehenet fejnek, megjavítják a dolgokat, esténként újságot olvasnak, bizottsági üléseken vitatkoznak a költségvetésről, ki hogyan tarthatja a kapcsolatot nem a kibucban élő rokonaival… A nők akár teljesen egyenlők is lehetnének a férfiakkal, de akkor úgy is kell kinézniük, viselkedniük, mint ők; semmi smink vagy kiöltözés, csak a kemény munka. És itt magány sincs, békés elvonulás, csak a közösség érdeke számít: „…egy magányos, öregedő agglegénynek nehezebb nálunk, mint másutt, mert a kibuci társadalomnak nincs semmilyen válasza a magányra. Mi több, a kibuc alapgondolata tagadja a magány fogalmát.”
És mindig akad probléma, amit meg kell oldani.
Van, aki Európába utazna meglátogatni egy rokonát, másnak új fűnyíró kell, az egyik apa megverte más kisfiát a gyerekházban, egy nagymama korú néni pedig megharapta az egyik dolgozót. És ismét a párkapcsolati problémák, a pletykálkodás, mert noha a kibucok a szabad szerelem helyszínei voltak – bár nem mindenki mindenkivel –, ahol könnyű elhagyni a párt és a másikhoz beköltözni, mégsem úgy működik a dolog, ahogy elgondolták .
Lassan kibontakozódnak előttünk a széthulló kibuc mindennapjai, a magánéleti válságok, a halálesetek, a szavazások, torzsalkodások és viták. Már mindenki külön lakik, nem úgy, mint amikor odaérkeztek feltörni a földet, közös sátrakban, esténként tábortűz mellett énekelve, nincs meg az igazi összetartás sem: „A mai kibucban, amíg a lábadon állsz, mindenki azt várja, hogy eless, és ha elestél, mindenki fut, hogy felemeljen.” – így egy özvegyasszony, akinek réges rég Olaszországba emigrált testvére most támogatná fiát az egyetemi tanulmányaiban, de a nagy kérdés, elengedi-e a kibuc? Mert a katonaság leszolgálása után legalább három évig szolgálni kell azt is. A választ nem kapjuk meg a Barátok közt-ből, de az utolsó írás sejteti, e világnak annyi (még ha ma is léteznek ilyen-olyan formában kibucok).
Martin Vandenberg halálát meséli el végül az író,
a hollandiai eszperantótanárét, aki túlélve a holokausztot a német kárpótlást sem fogadta el, számára csak a munka létezett, s végül cipészként dolgozott Jikhátban. Aki szerint mindenki egyenlő, senki sem mondhatja meg a másiknak, mit tegyen vagy mit ne tegyen. Vegetariánus is, s miután a kibucvezetők azt javasolják, ne dolgozzék tovább betegsége okán, még belevág egy eszperantó-tanfolyamba, miközben plátói szerelme gondozza. De meghal pár nap múlva, munka nélkül nem élet az élet. Akár egy szép Tolsztoj-novellában.
