Tényleg örök ellenségek vagyunk?

Miért kellett az „ukrán ősember” egy napjáról fogalmazást írniuk kárpátaljai magyar iskolásoknak? Kiderül Tóth István könyvéből, amely az egykori Szovjetúnió bizarr örökségét, különös mentalitásait, magyar történelmét tárgyalja. (Bakos András recenziója A peremvidék világbirodalma című kötetről)

tothkonyve1

Vagy visszatérnek a Trianonban elcsatolt területeink, vagy a magyarlakta országokban felnő a kisebbségek jogait jobban tiszteletben tartó politikus generáció. Esetleg közös dolgainkat ezentúl csak „konfliktusok vállalásával” (lásd: Vona Gábor versus Traian Băsescu) tudjuk rendezni.
Melyik valószínűbb?
A peremvidék világbirodalma című könyv szerzője a második eshetőségben próbál bízni. Ez nem a beregszászi magyar konzulátust vezető diplomata kincstári optimizmusa, hanem egy kisebbségi közösség sokat megélt írástudó tagjának reménye. Abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy ha már így alakult a határral elválasztott magyarok sorsa, nem szabad bezárkózni. Minél alaposabban meg kell ismerni saját fajtánkat és a körülöttünk élő idegenek kultúráját, múltját is, mert így könnyebben megértjük, mi miért történt és történik velünk. Ez ahhoz szükséges, hogy eldönthessük, mit kezdjünk magunkkal, és kire, kikre számíthatunk, ha bajba kerülünk. Úgynevezett baráti nagyhatalmakra, vagy a Nyugatra például biztosan nem. A kötet egyik legdrámaibb lábjegyzete idézet az 1984 szerzőjének, Orwellnek a háborús naplójából. Az emberi szabadságjogok érzékeny krónikása ennyit írt 1939-ben, amikor a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán a Szovjetúnió einstandolta Lettországot, Észtországot és Litvániát: „Még most sincs semmi érdemi hír. A legfőbb esemény, hogy összeült a pánamerikai konferencia, és hogy az oroszok megszállták a balti államokat, ami egyértelműen németellenes lépés.”
Az előítélteket fölülíró megismerés, a közelítés és elemzés szándékáról szól Tóth István életműve. A szerkesztők történelmi tanulmányait, politikatörténeti és politikai elemzéseit, keserű iróniával megírt jegyzeteit gyűjtötték egybe, és interjúit, költővel, esztétával, román anyanyelvű műfordítóval, józan, megfontolt, s talán ezért egyáltalán nem közismert emberekkel. A szerző meggyőződéses jobboldali, húsz éve a Fidesz kisebbségügyi szakértője. Nem is titkolja, melyik politikai erőről, személyiségről, kormányról mi a véleménye. Szempontjai, észrevételei mégsem politikusra vallanak, inkább idegenvezetőre. Nem bírálni akar, hanem fölkelteni az érdeklődést egy-egy izgalmas tájék, korszak, probléma, vagy megismerésre érdemes életmű iránt. Bevezetésül elmagyarázza a kárpátaljai ruszinok – ehhez a nemzethez sorolja magát Andy Warhol képzőművész – nyelvi-kulturális fejlődését, amit döntően befolyásolt a cári csapatok 1849-es bevonulása Magyarországra. A ruszin értelmiség meggyőződésévé vált, hogy közösségük a nagyorosz nép része, ezért az orosz irodalmi nyelvet akarták meghonosítani. E nézet legismertebb képviselője, Dobrjanszkij Adolf a bécsi udvar megbízásából a bevonuló oroszok mellett polgári biztosként ügyködött, majd ő lett Ungváron a helyhatóság vezetője. Tóth megemlékezik a Károlyi-kormány kezdeményezéséről, amely Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszinlakta részein Ruszka Krajna néven autonóm jogterületet hozott volna létre. A kezdeményezés célja Magyarország határain belül tartani Kárpátalját, és ez lett volna a kommunista hatalom szándéka is. Trianonnal kapcsolatban a szerző megállapítja azt, ami tényleg magától értetődő, a hazai közéletben mégsem hangzik el túl gyakran: „a békeszerződés Magyarországon avítt és korszerűtlen társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok konzerválódását segítette elő”, például úgy, hogy általa a hivatalos magyar politika nagyrészt arról szólhatott, hogy ha az elcsatolt területek visszatérnek, minden nehézség megoldódik. Kárpátalja előbb Csehszlovákia, majd rövid ideig Magyarország, végül a Szovjetúnió része lett. Fontos adat, hogy míg az 1941-es népszámlálás 245 ezer 286 magyart jegyzett fel, 1959-ben ugyanitt 146 ezer 247-et. A hiányzók között tartja számon a szerző a háborús veszteségen túl a deportált magyar anyanyelvű zsidókat, az ukránnak számolt görög katolikusokat, valamint a szovjet uralom beköszöntekor lényegében hadifogolynak elhurcolt munkaképes férfiakat. Miért vitték el őket, és miért nyilvánították utóbb ezt a találomra összegyűjtött tömeget „fasisztának”? A Vörös Hadsereg ugyanúgy tervutasításos rendszerben működött, mint a szocialista gazdaság. Legfelsőbb szinten írták elő, egy-egy győzelem esetén milyen arányban kell hadifoglyokat ejteni, ingyen dolgoztatható munkaerőt szerezni. Miután ezt a mennyiséget a harctér nem mindig produkálta, civilekkel pótolták a hiányt. Jellemző politikusi karrierje ennek a kornak és vidéknek Bródy Andrásé. Következetessége miatt a Kárpátalját sorban birtokba vevő hatalmak mindegyike figyeltette, vegzálta, végül 1946. május 26-án az úgynevezett Területi Népbíróság golyó általi halálra ítélte, „Horthy-fasiszta bérencség, vatikáni ügynökösködés és amerikaiaknak való kémkedés” miatt. Bródy sorsát, életművét azért érdemes ismerni, mert ilyen közelről figyelhető meg igazán a háború és a kicsinyes, gonosz emberek hatalmát föltupírozó hatalom természete. Tóth ezt illusztrálva később oknyomozóként járja körül, hogyan tett parkolópályára, hallgattatott el egyetlen pártos főszerkesztő egy egész nemzedéket a kárpátaljai magyar irodalomban. A később megbukott birodalom pedig visszavág, szinte minden utódállamban, mert a közösségromboló mentalitások túlélik a hatalmat, hiába vezetik be a demokráciát, ha kevés hozzá a demokrata. Egyébként minden család azt a korszakot szereti, arra gondol vissza nosztalgiával, amelyben kicsit jobban ment neki. És mintha a kisebbségi létét megszenvedett nép elitjének egy része többségi helyzetbe jutva örökölné a korábbi elnyomók módszereit. Ennek pedig mindenütt megvan a megfelelő terepe, hiszen például Ukrajnában a 37 millió ukrán mellett a 11 milliós orosz lakosság a legnagyobb létszámú kisebbség. Jellemző, mutat rá Tóth, hogy az egész európai közvélemény által rokonszenvvel figyelt ukrajnai narancsos forradalom után kezdődött el az ország történelmének átírása. Így történhetett meg az az abszurditás, hogy a kárpátaljai magyar gyerekeknek is arról kellett fogalmazást írniuk az iskolában, hogyan telhetett az „ukrán ősember” egy napja. Miközben évtizedek óta változatlan probléma, hogy a kárpátaljai magyarok számára rosszul tanították az orosz nyelvet, ma rosszul tanítják az ukránt. Célszerűbb lenne – mutat rá több írásában is a szerző – , ha idegen nyelvként, megfelelő tankönyvekből, rendesen tanítanák a magyar diákokat ukránul, nem válnának közülük sokan nyelvi akadályaik miatt másodrendű állampolgárokká a hazájukban – legalábbis az nem lehet cél ma, hogy azok maradjanak. Fontos ebben hinni, akkor is, ha a történelemkönyvekből és mai európai parlamenti hírekből ismert Benes-dekrétumok mellett Ukrajnának is megvan a magyarok kollektív bűnösségét rögzítő határozata. Ez a Kárpátontúli Ukrajna földműveseinek, munkásainak és tisztviselőinek földhöz, és erdőhöz juttatásáról című hivatalos határozat, amely szerint „Kárpátontúli Ukrajna népét évszázadokon keresztül elnyomták örök ellenségei, a magyarok és a németek.”
Vajon tényleg örök ellenségek lennénk?
Az önmagával való szembenézés képessége hiányzik az emberiségből mifelénk, pedig ez a tulajdonság nélkülözhetetlen a teljes élethez – mondja e témában Tóthnak Gelu Pateanu, a román műfordító. És vajon ahol a többség nincs tisztában saját nagyságával, határaival, a kisebbségnek lehet-e reális víziója arról, hogyan kellene élni? Ágoston Vilmos marosvásárhelyi esztéta mondja ki a kötetben, a szerzővel beszélgetve: „Földkérdéssé vált az emberi jogi kérdés, s ebben a vetélkedésben – azzal az ideológiával, amely azt fejezi ki, hogy a kisebbségeknek en bloc csak ott van létjogosultságuk, ahol élnek – a más országokbeli nacionalizmusok rímelnek. Szerintem nyitott Európára van szükség, ahol ezek nem területi és határkérdések, hanem az egész annak a kérdése, hogy ki milyen közegben tud élni és dolgozni. Mindaddig, amíg a határok ilyen merevek, az elmenőket, a más helyen munkát keresőket más erkölcsi elbírálásban részesítik, más mércével mérik. Az otthoniak, pusztán a helyben maradás tényétől, hősökké válnak, az elmenők megfutamodókká. Objektíven nézve mind a két típust áldozatnak tekinthetjük, s ezért mondtam, hogy a hősi és áldozati szemléletmód megszüntetésére lenne szükség.”