avatar
2013. augusztus 12. /

Utazunk 1. – Bona szera

Erdélyben akkor jártam először és sokáig utoljára átutazóban, amikor még nem volt ciki ezt a részt is Romániának emlegetni. Hetvenes évek derekát írtuk, elégedetten duruzsolt a Trabi… – Bánhegyi Gábor riportsorozata.

Utazunk 1

Patópálos nyaralások a mieink. Sokáig hajtogatjuk a szállóigét, meg még hogy Petőfi is jó költő volt, szoktuk ilyenkor anyával mondogatni, hiába no, kedvenc filmjeink közé tartozik az Első fecskék, amelyben Patak Pista (Kállai Ferenc) lelkendezik a tóparton a Csongor és Tündét olvasva: „De jó költő volt ez a Petőfi!”, majd amikor hallja, hát azt meg Vörösmarty írta, „Vörösmarty? Az is jó költő volt!”, egészen addig, amíg meg nem esik a szív a gyermek elkeseredő tekintetén és összedugjuk a fejünket, csak útra kellene már kelni, olyan nincs, hogy mindig kicsit nehezebb lesz (de). Kiadatott a jelszó, irány Erdély. Halovány gyerekkoromból rémlett a történet, átutaztunk arra keresztapámékkal, akik – miután a bátyámat háromszor is elvitték a bolgár tengerpartra – egyszer engem is magukkal cipeltek. Azután például az NDK-ba már nem, ezért a keletnémeteket még képviselő Lipcsébe gyerekkori barátommal vonatoztunk el a nyolcvanasok közepén, hogy elkápráztassuk a németeket, miként mulat két magyar úr. A negyedik napon a „tágeszbárban” a melírozott hajú pultosnő ki sem akart szolgálni délután négy órakor, mondván a barátjuk már nem kaphat duplaviszkit, mert teljesen kész van. Pitt és Óbika letették a nagyesküt, ez gyógyital lesz, ami az eszmélést szolgálja, most ébredtünk, nincs egy órája se, majd elismerően nézett, mikor sikerült a mentőitalnak köszönhetően kiegyenesedni. Ezek az idők azonban már nagyon elmúltak, endékástúl, Pittestűl.

Erdélyben akkor jártam először és sokáig utoljára átutazóban, amikor még nem volt ciki ezt a részt is Romániának emlegetni. Hetvenes évek derekát írtuk, elégedetten duruzsolt a Trabi (már amennyiben ez duruzsolás), keresztapám vastag keretes szemüvegében, Jávor Palis bajuszkája alatt napbarnítottan pöfékelte a konyakos aromájával dúsított pipadohányát, bal csuklójának belső élére igazította karóráját: „Így nem kell a csuklómat tekergetni, ha látni akarom, mennyi az idő”. Nem mintha a keresztségben Ödön nevet kapó Trabanttal bárhová is lehetett volna sietni, de ezt akkor egy olyan ifjonc, akit képviseltem a kocsiban, nem tudhatta, közel s távol ez volt az egyetlen saját tulajdonú gépjármű az egész széles rokonságban. Miskolci gyerek lévén Kolozsvár szélén megörültem, egy kicsit hazajöttünk, hiszen a táblák jelzik, merre van a Centrum. Biztos ott is lehet olyan klassz narancssárga színű zacskót kapni, aminek kophat ugyan a centrumos emblémája az idő során, a strapabírásából nem veszt az egy szemernyit sem, mert benne van abban a matéria. Akkora csalódás volt, hogy Kolozsvárott nem sikerült látnom a miskolci belvárosban terpeszkedő Centrum áruház ikertestvérét, mint az, hogy a határon áthaladva sehol sem volt felfestve az a piros vonal, amiből tudható az ide- és odaát (hol volt tehát a pont, ahol csakugyan átértünk innen oda?). Nem mertem reklamálni, nem voltam gyomorilag olyan állapotban, reggel meg kellett enni indulás előtt a tepertős pogácsát, amit soha nem szerettem és ennek később nyomai is lettek. Egész nagy Romániából csak az rémlett, hogy este a Gyilkos-tó környékén aludtunk egy kempingben, hogy a Békás-szorosban egy iszonyatos szerpentinen ereszkedtünk le, hogy Brassóban a lanovka környékén ettem először hot dogot, amit keresztanyám (aki ugyanúgy nem volt az, mint ahogy keresztapám se, mindketten a bátyám keresztszülei voltak, de miután az én valódi keresztapám válási hercehurcák miatt eszmélés előtti korom előtt lelépett a bajszihajhász keresztanyám életéből, ezért hagyománytiszteletből én is a bátyámat víz alá tartókat kezdtem így szólítani, ők meg nem ellenkeztek) következetesen macskapucunak hívott. Meg még egy havasi falu, ami a rengeteg kanyar után egy erdőben bukkant ki majd tűnt el, ahol fel- és eltűnés között megálltunk és vettünk egy pánsípot is nekem, ami kegyetlenül tetszett, de sokáig megfújni nem tudtam. Ebből az útból nekem akkor nem ez volt a lényeg, hanem a tenger ott Bulgáriában Burgasz mellett, ahol lehetett csurgatott várat építeni a vizes homokban és ahol először láttam partra sodródott medúzát, amelynél kiszolgáltatottabb állat ilyen állapotban nem nagyon létezik.

Erdélybe azonban nem ezért kellett elmenni, hanem a fiam miatt, aki valamiért egyszer tavasz közeledtével azzal állt elő, menjünk el Erdélybe. Anya hozzátette, akkor menjünk el a Medve-tóhoz. Szavak sem kellettek, mindketten tudtuk miért, 19 év együtt van annyi idő, hogy ha már mindenhez szavak kellenek, ott nagy a baj. Egyszerre rémlett fel valahol az agy memóriazugában Bödőcs Tibor szállóigéje (ha már van ilyenje, nyugodtan bent is felejtheti magát a búcsúszentlászlói kocsmában akár örök időkre, megtette, ami kevesek sajátja): Tón vón jó. A Medve-tó meg ráadásul jó sós tó, süllyedhetetlenül majombiztos: ezt egyszer egy számítástechnikus mondta még a pécék fénykorának kezdetén egy programra, illusztrálandó, mennyire nem lehet benne eltévedni az abszolút laikusnak sem. „Meg ne írd!” – figyelmeztetett. „Jó” – ígértem meg. A másik zugból pedig kikívánkozott a másik patópálos cél: Farkaslakát pedig ki nem hagyjuk – villant össze a szemünk, ismét csak szavak nélkül, ilyen pillanatokért is érdemes együtt lenni. Anyának volt meg Tamási Árontól a Bölcső és bagoly Olcsó könyvtáros kiadásban, komoly fizikai fájdalmat okozott, amikor le kellett tenni, mert már vége is volt, hát ide egyszer el kell mennünk, mondtam és nagyjából majdnem két évtizedig ez abban is maradt.

Vallatóra is fogtuk a gógülmepet, hová s merre lészen utunk tehát. Szovátát nem nehéz megtalálni, onnan, ahol mi indulunk, Csengersima, Szatmárnémeti, Nagybánya, Dézs, Szászrégen a cél, hogy onnan egy huszárvágással Szovátára juthassunk. Persze mindez a térképen Stau Mare, Baia Mare, Dej, Reghin és Sovata, de majd megbocsátunk, mert a román nyelvnek vannak szépségei is (bona szera – mondjuk majd a román panziótulajdonosnak, aki mesterien közlekedik a földúton dízelkombijával, és mosolyogva fogadja a köszönést, amit tőle lesünk el, egy kicsit a bella donna itália hangulatba ringatva magunkat, de erről később essék még szó). Farkaslaka azonban valahogy gyanús. A gógülmep csak Lupeniként akarja ismerni és a Békás-szoros utánra helyezi a találati pontot. Ez nem kicsit gyanús, elő hát azzal a Bölcső és bagollyal, ahol azt írja Áron bátyánk:

„Úgy hiszem, arra is menne a vándor, Segesvár felé. Amikor pedig elérné Segesvárt, onnét már könnyűszerrel tudna Udvarhely városába jutni, mert régi és igen jó országút vezet arrafelé. Udvarhelyen azonban ismét törhetné a fejét, mert egy vadabb út a Hargita felé ágazik onnét, egy pedig a szelídséget mutató Nyikó-völgy irányába. Nem vadak, hanem inkább szelídek lévén a vándorok is, bizonyosan a Nyikó tájéka felé indulna tovább. Átmenne szépen a Küküllő hídján, ahol Szombatfalva kezdődik. De ahogy a hídról lelépnék, már egy bogárfalvi ember, nagy és illő tisztelettel, meghívná egy pohár gyenge italra. Nem tudván a vándor, hogy mi rejlik igazán a szóban, a bogárfalvi emberrel, azon helyben, megindulna a korcsma felé, amely ott ül a Küküllő partján. Nem pohárból, hanem kicsi, nyakas üvegből, először meginnának valami borókapálinkát, amely úgy égetné a vándor mellét, mint a tűz lángja. Utána falatoznának a szíves atyafi tarisznyájából, majd ismét iváshoz fognának. S amikor végtére kijönnének, csodálkozással látná a vándor, hogy időközben a korcsma félrecsapta zsindelykalapját. Akkor felülnének a bogárfalvi ember rázós szekerére, melyet két sovány lovacska őrzött, amíg ők bent időztek. Azt hinné a vándor, hogy ugyan bajosan fog előremászni, valameddig is, az a két sovány lovacska. De ahogy megindulnak, hát a lovak egyre jobban belékapnak az útba, akár ők az ivásba az imént; poroznak a paták s a négy indulatos kerék a gondozatlan úton; s rázná a szekér erősen a vándorban az italt és a sok tapasztalatot, s megrostálná torkán a szót. Az ember pedig odavetne egy-egy szót néha neki, hadd ismerje meg a jóravaló vándor ezt a környéket is, ha már ide is elszánta magát. Végigzörögnének Szombatfalván, hol az Ugron-kastélyt is látnák megbújva a fenyők között; utána elporoznának a Szejke mellett, ahol csodás borvízforrás bugyog belé ingyen a világba, s ahol gyönyörűen romladozik Orbán Balázs maga s egykori laka. S később, már a szabad mezők fölött, vagyis Tódugásban, elzakatolnának egy út mellett, mely az országútból bal felé kiszakad, és a bivalyos Lengyelfalvára vezet; majd a tetőn, hol egy nagy Krisztus áll, elhagynák azt az utat is, mely Ülke, Tibód és Szenttamás felé jobbra kitér. Innét kezdve, a rossz és hullámos országúton, még szabadabban ragadná előre őket a két ló, hagyván el olyan helyeket is néha, ahol télvíz idején farkasok várják a kövér embereket, vagy ahol ádáz emberek hébe-hóba vérit eresztették valakinek. Végül eljutnának egy másik és nagyobb tetőre, ahol ismét áll egy Krisztus, ki előrenézve erdős hegyekre lát innét, egy kicsit balra pedig a Nyikó felső vidékét tartja szemmel. Ezen a tetőn egy kicsit megállnának, hogy a lovak is gondolkozzanak egy cseppet; majd a patkó alakú úton leereszkednének, de amikor a patkó közepéig érne a szekér, a szekeres ember azt mondaná a vándornak, hogy no, most leszállhat. S jóformán még le sem szállhatna a szekérről a vándor, a szíves embert már egy mezei úton vinné is tovább a két ló, valami zsindelyes házak felé, melyek a völgyben hallgatnának, s amelyekről csak kitalálni lehetne, hogy bogárfalvi házak. S akkor, mint egy jelenés után, ott állna ismét egyedül a vándor. Ott állana egy ideig, de aztán, híven az ősi szokásokhoz, elindulna előre az országúton. Mindjárt elérne egy kedves falut, melynek látván szelíd embereit és régi templomát, bizonyára nem felejtené, legalább egy hétig, hogy a falu neve Szentlélek. S mivel az emlékei már gazdagon gyűlnének, nyilván mondogatná is azokat magában, miközben továbbhaladna s keresztülmenne egy vidám mezőn, melynek a túlsó végében ismét egy falut érne. Itt megállna a vándor, mert furcsa érzések támadnák meg. A szíve megmozdulna, s valami otthonos, meleg érzés kelne a tagjaiban. S ahogy beljebb és beljebb menne a faluba, furcsa módon s egyre jobban úgy találná, hogy kezdi otthon érezni magát. S minél jobban körülnézne, annál inkább nőne benne a gondolat, hogy ő nem vándorol tovább, hanem ebben a faluban letelepszik. Ha úgy gondolná, hát bizonyosan le is telepednék, azzal nyugtatván magát, hogy már amúgy is eleget vándorolt. Könnyen lehetséges, hogy a honosság dolgában nehézségek is támadnának, de ha már csakugyan lenne egy ilyen vándor, mint amilyenről eddig szólottam, s az valóban le akarna itt telepedni, akkor az én segítségemre is bízvást számíthatna. Én pedig, úgy hiszem, tudnék is ebben az ittvaló megmaradásában segíteni valamit rajta, hiszen jóformán mindenkit ismerek a faluban. Jó emberem és rokonságom is sok van benne. S mindez nem csoda, hiszen itt születtem. Vagyis Farkaslaka ennek a falunak a neve.”

Az útmutatást követve meg is találjuk a másik Lupenit, amely a Parajd–Korond–Farkaslaka útvonal végpontján található. Mondja is majd ott a Hargitán a gyergyócsomafalvai Levente: „Aki nem járatos mifelénk, az könnyen eltévedhetik. Három Lupeni is van Romániában, annak idején, amikor Tamási Áron földi porhüvelyét visszaszármaztatták, hát szándékosan előbb egy másik Lupenibe szállították, csak későbben hozták vissza őt Farkaslakára. Akkor még ilyen világ járta, ott babráltak ki a magyarokkal, ahol csak lehetett, most már békén hagyják a székelyt” – mondta kicsi lányunk alkalmi szállásadója (a véletlennek köszönhetően szentem-lelkem egy iskolai táborban ismerkedett a Hargitával, mikor mi is arra tévedeztünk), amikor felkerestük és elmeséltem, majdnem a másik farkasos települést néztük ki úticélnak, ha nem lett volna az annyira gyanús, mint ahogy az korábban már említtetett.

Osztottunk, szoroztunk, terveztünk, foglaltunk, váltottunk, utánanéztünk, felkészültünk, kutyák dolgát eligazítottuk, csomagoltunk és ott tartottunk, akkor most már bepakolunk, beszállunk, indítunk és útra kelünk.

758 útikönyv, térkép kedvezménnyel:

librarius ib rendelo

Megosztás: