Húsvétra utazunk itthonról otthonra a bátyámmal. Zurückben megyünk haza az autópályán. Legalábbis egy szakaszon, amikor meglátjuk, mennyien várakoznak a határon. Visszatolatunk, aztán átvágunk amarra.
Nem szeretek már egykori törzshelyünkre, a Pöndölbe járni. Feri, az egykori tengerésztiszt, ki Dubrovniknál harcolt, szétlőtt társait csáklyázta ki az Adriából, aztán leszerelt, és akár Horthy, hazakerült, most azzal lep meg, hogy nem pusztán be van rúgva és esik-kel, dülöngél, de már a nadrágjába is hugyozik. Ráadásul úgy, hogy eltántorog a klozetig, aztán kultúrember módjára ott engedi ki, csak addig már nem jut, hogy a sliccét is lehúzza. Részletkérdés.
Este hatan ülnek a söntésnél, hat, tőlem is fiatalabb ember gubbaszt, koszos, szedett-vedett öltözékben, mintha munkából jönnének, pedig vasárnap este van. Nyomják a 15 dináros pálinkát, a fél deci úgy negyven forint. Miből készülhet, ha a gazda még keres is rajta? A Pöndölben nő egy szál se. A hat söntésnél ülő vészmadarat nézzük, ezeket az ázott varjakat? Bezzeg régen, még hat-hét éve is: a tinédzser csajok, úgy tucatnyian akár, egymásba karolva tipegtek jobbra kettőt, balra kettőt a szintetizátoros lakodalmas rockra.
Az utcánkban épült egy dzsámi, éppen az unokaöcsém szomszédságában. Most építettek vendégszobákat is, vagy tízet, megmutatták az unokaöcsémnek, azt mondja, akkora plazmatévé is van, hogy akkorát el se lehet képzelni. Tán be se fért a szobába, hanem aköré építették a szobát. Szerintem az már nem plazma, hanem LED. És nincs a szobáknak ára, ez nem turizmus, ez vallás. A hazafelé tartó, vagy nyugatra visszatérő muzulmán hittestvérek állnak meg itt egy imára, éjszakára – fizetnek, amit fizetnek, Allahnak nincs ára.
Nagypéntek délben bevágjuk a halászlét, nálunk az járja. Szerbiában a nagypéntek is szabadnap, úgy járja. Aztán megnézem, jött-e e-mail, hát jött, az APEH-től, az egyszerűsített bevallási ajánlat, vagy hogy is. Ki se tudom nyitni, programokat kell letölteni, invertálni-konvertálni. De miért nagypénteken küldik? Van ennek köze a keresztre feszítéshez? Reménykedhetem még a feltámadásban?
Apám tavasztól késő nyárig fát vásárol, rönköket stószol, aprítja, kazánba, sparheltbe, gyújtósnak. Aztán télen nézi a teniszt meg a biliárdot a tévén és villannyal fűt a nappaliban.
A dzsámi mögött van a teniszpálya, erre adott pénzt a tartomány vagy ki-micsoda. Munka nincs, pénz nincs, segély nincs. Teniszpálya van. Az unokaöcsém visszahegesztette a mesterrel a rögtön letépett vasajtót a drótkalickánál, nem lehet csak úgy bemenni és ütni egyet. A másik unokaöcsém szerint van egy rés, azon bemászhatunk, nem kell kulcsot kérni. Te bemászhatsz, mert vékony vagy, de én nem, mondom. Most olvastam, Amerikában egy nő kizárta magát a házból, a pinceablakon akart visszamászni, beszorult, megfulladt. A férje másnap talált rá. Halljak meg úgy, hogy beszorulok a teniszpályánál? Igaz, nem rossz helyen található: egyik oldalán a mini-dzsámi, a másik oldalán a templom. Csak a mennybe jutnék ilyen prediszpozíciókkal!
Nincs szebb, mint amikor a feltámadás szombatján az ember megtudja, hogy sajtópert akarnak ellene indítani. Mivel arról írtam cikket, milyen botrányos az, ha egy teológiahallgató úgy nyilatkozik a bácskai hetilapban, hogy: „Nagyon fontosnak tartom továbbá, ha hoznának egy olyan törvényt, amely lehetővé tenné, hogy a polgárok büntetlenül lelőhessék a garázdákat és betörőket, önmaguk, családjuk és javaik védelmében.” Csak annyit kérdeztem, ilyen véleményekhez ugyan mit szól a lap főszerkesztője? Hát perelni akar. Engem. No majd kijózanodik. És arra is rákérdeztem, vajon az egyház mit szól ehhez? Vagy ők tanítják ezt a leendő teológusoknak? És kit is tekintsünk garázdáknak? Abba aztán minden belefér. Feri is, aki saját maga ellen garázda, belehugyozik a saját nadrágjába, ha már előszedni se bírja, úgy benyomott.
Jön a teológus haverom, vinnék-e Pestre a húgának sonkát? Akiről azt hittem, már továbbemigrált Svédországba. Nem, még nem. Mégsem vállalom, ahogy Pestre érek, rohangálok, költözködöm, intézkedem, a volt főbérlőm hatvan éves, őt köszöntjük, mit tudom én. Otthon nem tudják elképzelni, hogy Pestre küldeni valamit, az nem ugyanaz, mint ha rendelnek valamit, vigyem haza Pestről. Budapest egy város, jó nagy. Ahhoz, hogy valakivel találkozz, idő kell, táv is van, mindenféle. Fél kiló sonka nem ér meg annyit. Akármilyen hazai.
Indulok vissza, otthonról haza. Lekésem a nemzetközi vonatot. Nem azért, mert késünk apámmal, ő dob át autóval Topolyára. Hanem mert a vonat siet. Az orrunk előtt megy el, vagy hét perccel korábban a menetrend szerint. Apám elvisz Szabadkára, beelőzzük a nemzetközit, ami Szabadkára már késve érkezik, a bácskai rónán nem könnyű a száguldás.
A rádiónál, a pesti dzsungelben kéz alól (pontosabban hónalj alól) olcsón-megéri-kedvezményesen motorfűrészt kínálnak. Néha hónapokig se látok fát, olyan környéken lakom s járok be. Különben is, minek aprítanám a fát? Apámra gondolok, neki jó lenne a favágáshoz, de már van neki.
Segítek cipekedni az új főbérlőmnek, Münchenbe utazik, dolgozni. Egy óriási kerekes koffer, egy kisebb kerekes koffer, egy válltáska, egy másik táska, és egy nagy zacskó kajával, ásványvízzel és a plüss tehénnel és malaccal. Megy az új hazába, vagy oda, Münchenbe, ami majd az lesz, ami. Kiderül.{jcomments on}
