Konferanszié: Az áhimszá azt jelenti, sem gondolattal, sem szóval, sem cselekedettel nem okozunk fájdalmat vagy kárt egyetlen élőlénynek sem. A nem ártani azt is jelenti, hogy nem ölni. Nézzük, mit jelent ez egy futó számára, aki elé folyton csigák ugrálnak. (Mészöly Ági írása a májusi Librarius esten hangzott el.)
Aki azt állítja, hogy minden kezdet nehéz, még soha nem kezdett semmit újra, gondolta, ahogy belepréselte magát a tavalyelőtt-előtti futósszerkóba. Még a cipő is szorította egy kicsit, annyira nem, hogy újat kelljen vennie, csak éppen kényelmetlen lett a rüsztjénél.
Sziszegve evickélt lefelé a teraszlépcsőn, az első meg a második alkalom izomláza belehasított a combjába, mintha egy tucat jéghideg pengét varrtak volna a bőre alá, jéghideget vagy forrót, el sem tudta dönteni. Az első kétszáz méter maga volt a pokol, koordinálatlan, totyogós tejsavmásnaposság, de mire kiért az erdőszélre, elindult a hajszálerekben a vér, messze van ez még a futástól, gondolta, de jobbfajta kocogásnak elmegy. A városban már rég felszáradtak az éjszakai zivatar emlékei, de itt az erdőszélen még így koradélután is kerülgetni kellett a pocsolyákat meg az alattomos csúszós faleveleket, a földigilisztákról és csigákról már ne is beszéljünk. A csigákról főleg ne.
Még amikor kezdő futó volt, nem lepukkant újrakezdő, állította fel a csigaszabályt, ha csigát látsz magad előtt, megállsz, átviszed a járda másik oldalára, aztán tíz guggolás és tovább. Akkoriban tíz-húsz-harminc guggolás nem jelentett biztos izomlázat, jó tíz kilóval kevesebbet kellett emelnie, meg persze beljebb, a városban, a satnya előkertekből csak ritkán szabadult ki egy-egy vigyázatlan példány, azt is pillanatok alatt kilapította egy autó, vagy ráléptek, esetleg megtalálta egy csapat óvodás és életveszélyes fenyegetéseket énekelt neki. Itt viszont minden tele volt csigával, három éve lakik az erdő mellett, és még sosem vette észre, hogy ennyien vannak. Pedig a saját gyereke is lelkesen harsogta a csigabiga-gyerekit, ha talált egyet a kertben.
Befordult a fák közé, most tíz perc előre az ösvényen, aztán tíz perc vissza, plusz még három hazáig. Az enyhe lejtőn nekiiramodott, már ha a kocogás és az iramodás nem zárja ki kölcsönösen egymást, mindenesetre kezdett hasonlítani a mozgása ahhoz, amit régen futásnak nevezett, amikor észrevette őket, ketten csúsztak egymás mellett sréhen át az ösvényen, komótos csigatempóban, talán még beszélgettek is. Akkurátusan áttette őket a másik oldalra az avar közé, aztán tizenkilenc, húsz guggolás és tovább.
Amikor száz méteren belül már a hatvanadik guggolásnál tartott, elkezdett gondolkodni, miért is találta ki ezt a hülye szabályt. Áhímszá, valami egyetemes nem ártás, jutott eszébe, főiskolás éveiben odavolt az ilyen fennkölt gondolatokért, csak ez lehetett, mert különösebben sosem szerette a csigákat. Sőt, ha jobban belegondol, egyáltalán, semmilyen állatot sem szeretett, és most sem rajong értük, bár a macskák jó fejek. Sokkal jobb fejek, mint némelyik ember, önzők és lusták és haszonlesők, de legalább nem próbálják mutatni, hogy nem azok. Sokkal szerethetőbbek, na, de azért nem mondaná, hogy szereti őket, bár azt sem mondaná, hogy az embereket szereti különösebben, némelyik embert, a gyerekét, a férjét, a barátait igen, de mondjuk a szembe-szomszéd nénit már nem annyira. Főiskolás korában, mikor még foglalkoztatták ilyesmik, mint megváltás és egyetemes szeretet, biztosan megpróbálta volna szeretni őt is, most már megelégedett azzal is, ha ki tudott slisszolni a kapun anélkül, hogy szóba kelljen vele állnia.
Meg egyáltalán, mi is az, hogy szeretet, jutott eszébe, amikor újra nekilendült a lejtőnek, valami pszichológus szerint három kritériuma van, az egyik az ismeret, a másik a tökéletes elfogadás talán, a harmadikat meg már régebben is mindig elfelejtette. Ha jobban belegondol, az is kijöhet, hogy nem csak a csigákat, hanem még a gyerekét sem szereti, hiszen hol van egy anya a tökéletes elfogadástól, ne a kanapéra öntsd a festéket, picinyem, mondd szépen a szomszéd néninek, hogy csókolom. A francba, megint itt van két nyavalyás puhatestű, muszáj ezeknek mindenhova párosával menni?
Pedig azokkal a gondolatokkal alapjában véve nem volt semmi baj, indult tovább, csak a világ nem akart hozzájuk igazodni, vagy lehet, hogy csak nem hittem bennük elég erősen, gondolta, a világ olyan, amilyennek hiszed, ezt is akkoriban olvashatta valamelyik életmegoldós könyvben. Lehet, hogy túl sokat olvasott ilyesmit abban az időben, mondjuk más dolga nem nagyon volt, tanult, futott, szeretett mindent az univerzumban, aztán jött a házasság, a meló meg a gyerek, na, azóta krimit olvas leginkább, a francba, erre majdnem ráléptem, fordult vissza.
Szóval biztos nem a csigaszeretet vezérelte akkoriban, döntötte el, miközben térdére támaszkodva megpróbált felegyenesedni a kilencvenharmadik guggolásból, és minden szabály, mondta ki hangosan és lihegve, amit nem a szeretet – akármi legyen is az – vezérel, értelmetlen, szóval ezt a barom csigaszabályt most hatályon kívül helyezem, legalábbis itt, az erdőben.
Aztán kocogott tovább, közönyösen átlépett minden érző és idegrendszerrel bíró létező fölött. Néhány perc múlva megfordult és hazafelé indult, még arra is volt ereje, hogy fokozza a tempót, talán mert már nem gondolt másra, csak a zuhanyzásra. Azt legalább biztosan tudja, hogy szereti: ismeri, tökéletesen elfogadja olyannak, amilyen, és igen, megvan a harmadik kritérium is, felelősséget is vállal érte.
