Az első korty még lassan csúszott le, a második azonban már könnyebben, s ezt követően minden korttyal egyre jobban szétáradt a nőben a Remény… – Kiss Nóra Titanilla novellája.
Az utolsó adag Remény is elfogyott, újabbra már nincs pénze. A fiatal fiú, szinte még gyerek, sóvárogva forgatta az üvegcsét remegő ujjai közt, ki tudja, mikor jut hozzá megint. Egy kis adag is elég lenne, már az is kihúzná őket a csávából. Csak egy kis Reményre lenne szüksége, hogy hazavihesse a beteg anyjának.
Ingerülten hajította félre az üres üveget, az sem érdekelte, hogy eltalál valakit.
A Remény, ez az apró szemű fehér por, az élet bármely területén hasznosítható, s megjelenése után rövidesen már mindenki csak erről beszélt. Felváltotta a fűszerek, a cukor, a liszt, a só, a mosópor, a kábítószer, a gyógyszer, és minden egyéb por alapú készítmény helyét. Hatalmas plakátok tucatjai csábítottak vásárlásra országszerte, rajtuk az idővel közhellyé vált szlogennel: A REMÉNY MINDENRE JÓ.
De a Remény ma már nem mindenki számára elérhető.
Az utca túloldalán, éppen az átfagyott fiúval szemben, a Reményboltban egymásnak adták a kilincset a jól öltözött nők és férfiak, arcukon széles mosollyal, zsebükben jókora adag Reménnyel ültek autóba és hajtottak haza, s valószínűleg már útközben a fenekére néztek a frissen vásárolt csodaszernek, vagy tágas konyháikban belefőzték a bőséges vacsorába.
A fiú szíve összeszorult, ha arra gondolt, beteg anyja már régóta hazavárja, s hogy várakozás közben még betegebbre aggódja magát, mint amilyen akkor volt, mikor azzal az ígérettel, hogy nemsokára Reménnyel a kezében tér haza, kilépett a szegényes lakás rozoga ajtaján.
Várt, maga sem tudta mire, talán a csodára, de Remény nélkül mekkora az esély a csodára? Az embereket figyelte, az arcukat, a tekintetüket, ahogy rá és egymásra néznek, és próbálta kitalálni, ki fogyaszt rendszeresen Reményt, és kin láthatók már az elvonási tünetek. Tudta, hogy rajta látszik, hogy az összes vonásában élesen kirajzolódik a szenvedés, a por hiánya. A fájdalom, a kétségbeesés, a por utáni vágyakozás nyoma ott van a bőrén, sugárzik a szeméből is. Elnevette magát. Még hogy sugárzik a szeméből? Halványan pislákol csak, mint az a kis lámpa az anyja ágya mellett, melyet azért hagyott égve, hogy az ne féljen a sötétben, amíg ő visszaér.
Indulnia kellene, jobb lenne, ha felhagyna az egésszel, ő nem vadásztípus, benne nincs meg az erő ahhoz, hogy kéregessen, de tudta, idővel a kényszer úgyis úrrá lesz rajta, és akkor már csak a túlélési ösztön marad. Tudta, hogy leszólítja majd a járókelőket, akik a téli hidegben olyan szaporán lépnek, ahogy csak tudnak, és nem fognak megállni egy beesett, beteges arcú, függő fiú kedvéért. Nagy ívben kikerülik majd, és ha már kellő távolságban lesznek tőle, megjegyzéseket tesznek rá, lesajnálják, de olyan is lesz, aki egy az egyben mellé köp majd, jelezve, hogy ennél többet nem remélhet, noha Remény nélkül, természetesen, semmit, még ennyit sem remél. Csak az ösztön mozgatja majd a karját, hogy idegenek felé nyúljon.
Szüntelenül a Reményboltot és a környékét bámulta, s irigykedett arra sok, feltehetően vele egykorú fiatalra, akik az iskolából hazafelé menet beugrottak egy-egy adagért. Neki is az iskolában lenne a helye, nem az utca sarkán egy falnak dőlve. A diákok, akik a társai, a barátai lehettek volna, átnéztek rajta, csak egy volt a sok reménytelen közül, akiktől a szüleik óva intik őket minden reggel, mielőtt iskolába indulnak. „Ne állj szóba reménytelennel!” Számtalanszor hallotta már, nem véletlenül, hogy a közelében így figyelmezteti az anya a gyermekét, mielőtt elengedné a kezét.
Keserűen nézte, ahogy boldogan lépnek ki a bolt ajtaján, egyik ember a másik után, a sok Reményvásárló. Bárcsak lenne egy kis pénze, egy kevés is elég lenne. Talán.
Hosszú idő telt el, de senki sem állt meg neki, sem akkor, mikor csak ahhoz volt bátorsága, hogy esdeklő tekintettel kérjen, sem akkor, mikor már olyan komolyan kétségbeesett, hogy hangosan megszólította a mellette elhaladókat. Szégyellte magát, ő nem akarta ezt, ő tele volt reménnyel, ő azelőtt nem ez az ember volt, akin a többiek most átnéznek. Ha csak egy kis Reményt vehetne magához, mindenki láthatná, ahogy kisimulnak az ijesztő barázdák az arcán, ahogy a szemében újra megcsillan az élet, és mindenki hallaná, hogy a hangjából is erő cseng, nem félelem, mint most.
Minden porcikája átfagyott, jeges emberszobornak érezte magát, ahogy a falat támasztotta, mintha belemerevedett volna a hatalmas épületbe. Azt kívánta, bárcsak láthatatlan lenne, majd lehunyta a szemét, és igyekezett semmire sem gondolni. Nem kellett volna összefagynia a fallal, járkálhatott volna fel és le, akár egy prostituált, de nem remélte, hogy azzal bármit is elérne. Hogy is remélhetett volna bármit? Inkább a mozdulatlanságot választotta.
Csilingelésre nyitotta fel a szemét. Körülnézett, a tömeg ugyanolyan volt, emberek itt is, ott is, senki nem néz senkire, hát ki nézne akkor pont őrá?
Végül a lába előtt, a jeges járdán pillantotta meg a csilingelő hang forrását. Valaki mégis megszánta, míg a szemeit pihentette? Megint körülnézett, de egyetlen a közelében tovaszáguldó emberről sem tudta elképzelni, hogy ő lehet a jóságos idegen. Lehet, hogy a pénz csak kiesett az egyikük zsebéből. Igen, ez sokkal valószínűbb, hiszen egy jóságos idegen nem csak úgy elé dobja a járdára, mint a kutyának a csontot, hanem a kezébe nyomja a pénzt, hogy biztosan az övé legyen, na meg persze, hogy a jó cselekedet archoz is párosuljon, hogy a bajba jutott ember örökké emlékezzen jótevője átható tekintetére.
Felvette a csillogó érméket, megszámolta őket, aztán mérlegelt. Egy kis adagra sem elég, a Remény bizony nem olcsó játék. A pénzt ugyan zsebre tette, ám hogy mire költhetné, nem tudta, mégis az volt az első gondolata, hogy el kell tennie, a következő viszont az, hogy az anyja már biztosan elvesztette a türelmét, talán még az eszméletét is. Ha üres kézzel is, de mennie kell, ennél hosszabb ideig már igazán nem hagyhatja magára.
Lehajtott fejjel szedte a lábait a csípős, havas téli szélben. Útközben átgondolta a történteket, újraélte a pillanatot, mikor meglátta a pénzt a járdán. Jól tette, hogy elvette? Lehet, hogy valaki valóban elvesztette, és most épp a sarkon áll, forog jobbra és balra, keresi az érméket, de sehol sem találja őket. Lehet, hogy épp most lopott meg valakit. Elszégyellte magát, de csak egy másodpercig tartott az érzés, a következő pillanatban dermesztő fuvallat vágott az arcába, akár egy jeges ököl csapása. Haja kócosan meredt az ég felé, látása elhomályosult a szemében megülő hópelyhektől, arcizmai mintha megbénultak volna a hidegtől. Megállt, hogy összeszedje magát, ám mikor végre ismét tisztán látott, és lecsillapodott, folytathatta volna útját, de nem indult tovább. Pontosan egy drogéria ajtajában állt. Itt nem árulnak Reményt, az csak a különleges Reményboltokban kapható, ahová ő és a hozzá hasonlók a lábukat sem tehetik be. Csak azok előtt állnak nyitva, akik törzsvásárlói kártyával rendelkeznek. Neki olyan soha nem lesz.
De itt, ebben a kicsi drogériában, ahol minden a régi kerékvágásban működött, épp úgy, mint a Remény előtti időkben, ebben a homályosan megvilágított kis üzletben, itt lehet a megoldás. Nem értette, miért tört rá ez az érzés, talán a fuvallat szédítette meg, de kétsége sem volt afelől, hogy be kell mennie. A bejárat húzta maga felé, a küszöb vonzotta elnehezült lábait, szinte könyörgött, hogy lépje át.
Belépett. Alig volt vásárló, csak néhány lézengtek, talán csak a hideg elől menekültek be. A kassza mögött egy fiatal lány unottan álldogált, az ablakon keresztül a kinti téli jelenetet nézte, miközben a fiú a polcok közé lépett. Tanácstalanul járkált fel-alá, nem igazán tudta mit keres, mégis folytatta a kutatást, mert a testét fokozatosan átjárta a meleg, és úgy érezte, akár órákig is sétálgatna itt, csak a hidegbe ne kelljen visszamennie.
De mennie kell, muszáj, így aztán felgyorsította a lépteit, és olyan alaposan vizsgálta át az összes polcot, mintha a bejáratnál a fülébe súgták volna, hogy valaki itt elrejtett egy adag Reményt.
A vitaminok előtt megállt. Vihetne vitamint az anyjának, de attól nem gyógyul meg, és ki tudja, mi van ezekben a készítményekben, hogy mi igaz abból, amit a színes dobozokra írnak. A vitamin egyébként sem ér fel a Reménnyel, ez köztudott, mindössze arra jó, hogy az elvonási tüneteket enyhítse, de megszüntetésükre nem képes.
Ebben a pillanatban a szomszédos polcra vándorolt a tekintete, és akkor jött az ötlet, ami a megoldás lehet. A pénz elég rá, és tudományosan bizonyított tény, hogy valóban működik. Legfeljebb összetöri a kis fehér tablettákat, hogy por állagú legyen. Az anyja nem fog kételkedni benne, az anyja rábízta az életét.
Leemelt a polcról egy levéllel, a kasszánál remegő kézzel fizetett, majd lassú léptekkel, hogy még utoljára kiélvezze a benti hőmérsékletet, távozott az üzletből. Az utolsó fillérjét is otthagyta, de megérte. Hatalmas a kockázat, de még ez is jobb a biztos rossznál.
Sietett, ahogy csak bírt, ahogy az frissen felmelegedett, de ismét átfagyni készülő lábai engedték, és hamarabb is, mint gondolta, megérkezett.
Halkan nyitotta ki az ajtót, de az recsegve engedett csak az érkezőnek. Azonnal a konyhába rohant, hogy összetörje a tablettákat. A fehér port egy koszos szalvétára tette, s egyik kezében ezzel, a másikban egy pohár vízzel és egy kanállal az anyja szobájába sietett.
A nő ébren feküdt a vastag takarók alatt, arca pirosan izzott a kislámpa gyenge fényében. Még mindig lázas volt.
– Nem reméltem, hogy hazaérsz, mielőtt meghalok. – mondta halkan, mintha már félig a túlvilágon járna.
A fiú nem szólt, az ágy szélére ült, a vízzel teli poharat az éjjeliszekrény sarkára tette, a szalvétát a porral pedig úgy helyezte mellé, hogy az anyja is lássa. Azt akarta, hogy lássa, hogy meghozta neki a Reményt, hogy büszke legyen rá, amiért betartotta a szavát, hogy tudja, mellette biztonságban van, hogy még nem halhat meg. Ma még biztosan nem.
A nő bágyadtan figyelte a gyors műveletet, ahogy a fiú a port a vízbe önti, majd sebesen felkeveri, s a következő pillanatban már nyújtja felé, hogy igya ki fenékig.
A nő fáradt ujjaival körbefogta a poharat, miközben a fiú gyengéden megtámasztotta a fejét, hogy megkönnyítse az ivást.
Az első korty még lassan csúszott le, a második azonban már könnyebben, s ezt követően minden korttyal egyre jobban szétáradt a nőben a Remény, s vele együtt az életerő.
Az utolsó korty előtt megállt, a fiú felé nyújtotta a poharat.
– Igyál te is! – mondta erősebb, élénkebb hangon, mint néhány perccel ezelőtt, mikor a halálhoz már közelebb volt, mint az élethez.
A fiú lágyan eltolta a nő kezét, s vele a poharat.
– Neked jobban kell, mint nekem. – mondta, majd elmosolyodott, miközben az anyja felhajtotta a maradékot is.
Lágyan simította végig anyja arcát, már nem volt olyan forró. Érezte, hogy benne is szétárad valami, talán a boldogság, talán a hit, talán a remény. A lényeg, hogy a trükk bevált.
Fotó: Podmaniczky
