Bernát András Szalag architektúrák című kiállítása, 2014.09.16. – 2014.09.28. A38 Hajó, Petőfi híd, budai hídfő
Bernát András (1957) a magyarországi újfestészet egyik fontos alakja. Indulásakor, a 80-as években kevés motívumból felépülő sötét tónusú képeket festett, amit a 90-es években lüktetően absztrakt felületek váltottak fel, mely stílus mára védjegyévé vált. Uralkodó motívuma a csavart, örvénylő forma, erős dinamizmussal és egyúttal lüktető mozgással telíti festményeit. Képei csak első pillantásra homogén felületek. A kibontakozó formák dinamikusan változnak a rájuk vetülő fényben, és a festékbe kevert alumíniumpor különös egyvelegének hatására újabb és újabb struktúrákat bontanak ki.
Deák Csillag
Üvegerdő
Bernát Andrásnak immáron ötödjére rendez kiállítást K. Petrys az A38-as hajón. Az állóhajó megremeg, mozdulna, újból Bernát hullámain ring. Szalag architektúrák a kiállítás címe. A szalagok nem lágyan kacskaringóznak, élüket mutatják. Szilánkokra tört tükröket látok. Ezekben a szilánkokban is tükröződik a világ. Szivárványosan. Bernát most nem egyenes vonalakat húz. Kitérnek a vonalak, eltérnek, elhajlanak, egymás mellett és egymáshoz. Háromdimenziós teret képez, víztározókat, búvópatakokat. A természethez közeli képek Eike videóit idézik meg, egy földtörténeti pillanatot, amikor az élet megjelent vagy kialakult. Nincs más csak az anyag, a hó, a sár, a vízmosás, az agyagos föld.
Bernát mesél, egyszerűen és önreflektíven. Itt minden forma kapcsolatban van egymással, a színek varázslatok, a lehetetlent segítik elfogadni, elrejteni. A mozgást, a mozgás nélküli világ lehetetlenségét. A gyémántfényű erdő él, madár repül, hallani a szárnysuhogását. A formák csavarintása belső energiájukról árulkodik. Akár elektronmikroszkópba néznénk. Gerinctelen tengeri állatok teste tárul elénk. Álomvilág, és elfelejtettünk álmodni. Álmot megőrizni, és elmondani. Mikor is éreztük először és utoljára, hogy boldogság? Hogyan lesz a képfelületen a sekély mélység szakadékká, szellős térré az egymáshoz tapadó testek burjánzása, menekülése. Ónos eső miatt a madarak nem tudtak felrepülni. Bernát képein nincsenek madarak, semmilyen emberi vagy nem emberi lény. Látvány van. Csendes őrület. Most akkor mit is látunk?
Dombhajlatok, meredek támfalak, és hömpölygő folyók víz nélkül. Nem római amfiteátrumot, nem velencei sikátorokat, Szarejavo minaretjeit, osztrigát egy normandiai faluban látok. Bernát képein nincs melankólia, de szomorúság sem. Utazunk a térben és az időben. Előre a múltba és vissza a jövőbe. Nem bárhová-csak-innen-el-érzéssel utazunk. Szigeteket fedezek fel a képeken, Szindbád nyugalmat találna mindegyiken. A valahová tartozás érzése nem független attól, hol élünk, hol hajtjuk le fejünket az álomra. Hegyet mászunk, gleccsereket nézünk, olvadunk, elfogyunk.
Kiérlelt művek, rázósságuk nem befejezettségükben van, hanem épp ellenkezőleg, a befejezetlenségükben, a folytathatóságban, nincs vég, csak örök kezdet. Várakozás van és feszültség, hogy a beteljesedés csak remény, hiú remény. Nehéz fölegyenesedni Bernát képein. A hajlatok, az ösvények, a váratlan elhajlások miatt. Idomítana minket, hogy a világ, amelyben élünk, attól is függ, milyennek fogadjuk el? Elfogadjuk-e egyáltalán? Bernáttól távol áll a nyomor, a nyomasztó világ, ha képein ott is a félelem, a ki nem számítható mozgás és jelenség, sugaras világot fest, fénnyel teli világot. Legyen az kék, vörös vagy narancssárga világ. Örvénylő világa nem a reménytelenséget sugallja, nagyon is természetes az, ami Bernát képein megjelenik, bele van szőve a mindennapjainkba. Ott szerepel a hírekben, a Higgs bozonban, a marsi élet lehetőségében. Nyitott világ, bár zártnak hat, lehatárolt, de mindig van menedék, egy sziget, egy rézsút, amely az örvényből kivezet.
Fókuszálunk, változtatjuk nézőpontunkat, de nem veszítjük el identitásunkat, önmagunkhoz való viszonyunk is változik, új felismerésekre jutunk, ahogy Bernát képeinél. Egzisztenciális magatartásunk kihívását látjuk a képeken. Mi súlyos és mi nem az. Mi csak pillanat és mi válik az idő foglyává, mi meszesedik el az emlékezés folyójában? Értelmezzük a képeket, öntudatlanul is, és nem jutunk messzire, mint maga a kép. Határolt felület és rajta a festett vonal és szín, valamint formák. A sávok szélesedő párkányán ülünk. Pillérről pillérre ugrunk képzeletben. Játékosan. Mert Bernát játékos elme, örvénybe ránt minket, ahol semmi sem szilárd, minden folyékony, minden mozog. Mi is játszunk, hagyjuk magunkat elsodorni. Önmagunk másik felét látjuk, azt, ami elveszett, ami hiányzik. Megnyúlt alakú, meredek oldalú, széles, lapos fenekű mélyedések és hasábok, háromszögek váltják egymást. Geometriai utca. Érzéki utakkal. A végesség erdejében járunk, botladozunk, üvegszilánkok mindenütt, zene-bona, üvegerdő.
Kölüs Lajos
Jeges árnyak
Áll a hajó, hullámzik alatta a Duna és mi buckák között csatangolunk, csak nem tudni, egy sóbányában vagy valamelyik szívburokban? Bernát András képeinek architektúrája levegős, bámulatosan ötvözi a mélyet és a magasságot, a szakadékot a parányi réssel, zuggal. A jég üveghez hasonlóan törékeny és roppant súllyal terheli a formákat. Elhalt és belülről szivárgó fények. A cseppkőbarlangokban a növekvő hegyesedő formák, égbe törnek. Tornyok emelkednek és dőlnek el, az élbe futó formák nem sebeznek, a változó színek hatására megszelídülnek, de nem lesznek tompák, sem tompa szögek. A képtáj kietlen, lakatlan ugyan, járhatnánk akár Izland földjén vagy az Antarktiszon, az örök hómezők világában, mégis úgy érezzük, hogy valaki minket figyel. Bernát András az. Befalazza magát a képbe, nem Kőmíves Kelemen módjára jár el, de a színváltozások jelzik, a kék lelkületű felületeken, a narancsba hajló formákban, az izmok és inak rándulását, a fájdalmat fedezzük fel. A mozdulat kényszerét, mert itt nincs mozdulatlanság, csak látszólag. De az egymástól távolodó ékek szövetségest találnak a köztes térben, amely elnyeli őket, mint tengerszemek szürkén, acélosan világítanak. A háttér mint összekötő szürke felület lehetőséget ad a színpompás egyedi, elnyúló, kiszélesedő formáknak, hogy önmaguk súlyát megmutathassák, uralkodjanak a térben és időben. A pillanat mint kiterjedés, kötelék, kapaszkodás, ernyővé válás ellenpontokat teremt a formák között, a láthatatlan gravitációt, az összetartozás, az elszakíthatatlanság érzését keltve. Szerves minden, már-már organikus, ha vírusként tekintünk a színes formákra. A beleérző és belelátó képességünk határtalan, az ecsetkezelés technikája hozza létre a bazaltkő hatást, az orgonasípok egymásmellettiségét, az élek egymáshoz simulását, a rejtettséget, amelyet az ecset sávja nem csak megőriz, de maga is teremti.
Sorozatot látunk, amelynek egysége vitathatatlan. A színekben ott a ki nem bontott ezüst, a csillogás, a rejtett fény. Talán sötétben is sejtelmesen villódznának a formák, a mélyedések, a víz kimosta árkok. Nincs víz a képeken, de odalátjuk, a hullámokat, a ringatózást, a ritmust, és odahalljuk a visszatérő hangokat, a nyikorgást, az érintéseket, és a bizalmat, amellyel a különböző formák ellentmondások ellenére is egyensúlyt teremtenek a képfelületen, arányt és arányosságot, és tőkesúlyt. Bernát szalagjai térd- és bokaszalagok is lehetnének, futás előtt és után, vagy épp futás közben. Vérrel telítődnek, feszülnek és talán szakadnának is, mindenesetre nyúlnak, szakadásig.
Árnyak táncát látom, a mélyedések és gödrök falát, a sötét finom formáit, nincs vaksötét, fekete lyuk sincs, amely magába szippantaná a fényt. Monokróm szürke vízmosások, sivatagok, az életet elrejtő világ tárul elénk. Eldönthetetlen, van-e élet egy ilyen földfelszínen vagy mélyben. Kísérleti táj, ahogy a motorok teljesítményét mérik a sósivatagban.
Félszeművé válunk, az egyik szemünkkel hunyorgunk, látni akarjuk a mélységet, a távolságot, amit Bernát a képbe rejtett. A teret és az időt. Absztrakt világ, teli színnel és formával. Nyomok az ismeretlenbe vezetnek. Sci-fit is látunk? Életre bukkanunk vagy itt nem vár ránk semmi? Az ecsetvonások a szoros kapcsolatot idézik meg, az összetartozást. A formák lendületesek, tényleg benzinvérűvé válunk, ha hosszan nézzük a kiterjedéseket, a levágásokat, mivel a kép kerete határt szab a kiterjedésnek, a mozgásnak. Fotokémia reakciókra számítunk, azzal számolunk, hogy ezek a formák élnek, belső dinamikájuk a mozgást őrzik és fejezik ki, magát a létezést. Olyan kémiai folyamatokat látunk, amelyeknél a bontó és összetevő hatást a fénysugár végzi el, Bernát képeinek belső fénye. Az energia, amit elraktároztak az ecsetvonások, a színek. Kvázi napok a képek, kisugárzásuk akár a napfolt tevékenység. Zavart idéznek. Szemünk lát valamit és mégsem jól. Ha hátrább lépünk a képtől, valami addig ismeretlen táj és forma kerül elénk. Ezeken a képeken fordított égést látunk, mintha oxigén szabadulna fel, állandóan mozgásban vagyunk. Képről képre járunk. Bernát a Nap országát ábrázolja képein, az egyenlítőt, a napfény örök világát. Füst és kémény nélküli világ. Átlátszó a levegő, nincs szmog. Csak tiszta víz, csak tiszta forrás.
