Az asszonyok tehát, ha szerelmi vágy támad bennük, (…) testük egyes részeit mintegy véletlenül fedetlenül hagyva mutogatják, keblük és csecsük felhevülés duzzadni látszik, élénkebbek lesznek a szokottnál, arcuk kipirul, csillog a szemük… (Király Kinga Júlia Mesék meséje blogja)
Szex és szépség a Pentameron korában
Nincs ellentmondásosabb kor a barokknál, bár ha jobban belegondolok, minden kor barokk. Születtek is róla híres tractatusok, lapszéli gondolatok, tán egy gigaszerver se volna elég, hogy mindet tárolja. A kamuszabadság nagy korszaka ez, mikor megnyílik a test, eluralkodik a nyitottság mániája, hogy mindjárt utána gyóntatószékbe, sőt, máglyára küldjék azokat, akik belemennek ebbe a játékba.
Mert valójában csak a nyelvben él a test, ahogyan Don Quijotéról Foucault írja: „Hosszú, sovány rajz, akár egy betű, amely valami sebtében felcsapott könyvből szökött meg. Egész lénye nyelv csupán, szöveg, nyomtatott lap, átírt történelem. Egymást keresztező szavakból épül fel; ő a dolgok hasonlósága közepette a világban tévelygő írás”.
A Tridenti Zsinatot követően a katolikus lelkipásztorkodás a gyónás szentségére fókuszál, és a beszédre bujtogatás révén vonja híveit ellenőrzés alá. Rájuk kényszeríti az aprólékoskodó önvizsgálat szabályait, megnövelve ezzel a gyónás jelentőségét, mégpedig a testiséggel kapcsolatos gyónásét. Semmit sem volt szabad elhallgatni, gondolatot, vágyat, kéjes fantáziát, gyönyörérzetet, test és lélek együttes rezdüléseit egyaránt be kellett vallani, hogy aztán beledarálódjék a „beszéd” malmába, s innen már nyílegyenes út vezet a gyónás irodalmi kivetüléséig, a botrányirodalomig.
A korábbi tiltásokat, amelyeket értelemszerűen még a gyónás sem képes feloldani, felváltja az a szemlélet, hogy bizonyos szavaknak csak bizonyos helyzetben és kontextusban szabad elhangozniuk. A gyónás és a botrányirodalom mellett, ahová ilyen vonatkozásban a Pentameron is besorolható – hisz nem véletlenül kushadt kiadatlanul a szerző életében –, az orvosi szféra az, ahol a szexualitásról büntetlenül lehet beszélni, utóbbi azonban a jogi diskurzusról sem leválasztható. Így hát marad a feltételezés, hogy valójában mindenütt, mindenki beszél a szexről, kiváltképp, ha nyilvánosságról van szó.
Az otthoni intimitást ugyanis, bár ez vidékenként, s társadalmi helyzettől függően változik, szigorúan előírják a házastársaknak.
Paolo Zacchia, római törvényszéki orvos például A házastársi kötelességről című munkájában hosszan értekezik arról, hogy mikor, hányszor és meddig lehet szexelni, kitérve vis maior esetekre is, mint például szexre pestis idején, s teológiai értelemben arra is reflektál, hogy vajon nevezhető-e a házastársi kötelesség teljesítésének az az aktus, amikor a férfi „közösült ugyan az asszonyával, s ki is elégítette őt, de közben önmaga a saját magvát nem bocsátotta el.” De talán ennél is mellbevágóbb, hogy amíg a férfi gerjedelme beszédben is kinyilvánítható, mi több, kinyilvánítandó, addig az asszonyok főként néma jelekkel hozzák férjük tudomására, ha a házasság elhálására támad hajlandóságuk.
Így ír erről Zacchia ugyanott:
„Lássuk tehát, miféle jelekből következtethet a férfi e néma asszonyi igényre. Ezek közül a jelek és üzenetek közül orvosként sokat megfigyelhettünk, bár nyilván nincs olyan tompa agyú férfi (ó, dehogy nincs!), aki – leginkább a megszokás alapján –, magától is rá ne tudna jönni, miről van szó. Az asszonyok tehát, ha szerelmi vágy támad bennük, szerelemmel kapcsolatos dolgokról kezdenek csevegni a férfiakkal, féltékenységet keltenek bennük, felajánlkoznak férjüknek, simogatják őket, testük egyes részeit mintegy véletlenül fedetlenül hagyva mutogatják, keblük és csecsük felhevül (hah!, gondolom egyik a bimbót akarja jelenteni) és duzzadni látszik, élénkebbek lesznek a szokottnál, arcuk kipirul, csillog a szemük, ha pedig még erősebb hévvel vágynak a közösülésre, dadogni kezdenek, összevissza beszélnek, zavarba jönnek, s különösen azok a testrészeik hevülnek föl és duzzadnak meg, amelyeket csak a férjük ismer.”
Fussuk csak át ismét ezt az utolsó részt – dadognak, összevissza beszélnek?! Vagyis a nyelvben mégsem él meg eléggé a test? Úgy tűnik, az intimitás, a nők számára legalábbis, még inkább kinyírja a beszédet, marad a gyónás – amiben minden bizonnyal ugyanolyan hebegve vallanak színt –, meg a zugirodalom.
A szerelem játszmáiban viszont, amelyeknek a piperészkedés az egyik legfőbb tartozéka, kiélhetik magukat. Sőt. Ott élhetik csak ki igazán.
Erre aztán bőven szolgáltat példát a Pentameron. Az egyház által előírt testábrázolást követve, amely az egészséges, élettel teli testek ábrázolását követelte meg antik, esetleg keresztény milliőben, Basile voltaképpen romtesteket kreál. Puttókövéren elcsöppenő női húsok, legtöbbike mint a telihold. Kerekdedek és fehérek. De még ennél is fontosabb, hogy szépségükben szoborszerűek legyenek. Asszonygépek, fehér ábrázattal, berregő-fehér hajjal, ránctalanul, minthogy a bőr fiatalítására is megvoltak a trükkjeik.
„Menechella pedig, nyugalmat találván a fenti szavakban, félrevonult egy másik szobába, hogy az udvarhölgyei üvegpakolást tegyenek homlokára, rendbe hozzák a hajfonatát, szemét és arcát kivikszolják, egyszóval, hogy kicsinosíttassa magát, ő pedig rabul ejthesse férjének szívét, pontosabban azét, akit férjének hitt a nyomorult.” – írja Basile A kereskedő című mesében arról a nőről, akit épp megcsalt a férje, s holmi szépség-praktikákkal, kencészkedéssel reméli visszaszerezni. Az üvegpakolás amúgy a hűtött üveggolyókat jelentette, amivel végiggurigáztak a hölgyek arcbőrén és dekoltázsán.
Aztán ott a telihold metaforájában tobzódó molett-fakszni, holott a barokk idején, minden tévhittel ellentétben, egyre inkább a karcsú, lányos alak divatja uralkodik el.
A Csonkakezű Penta című mesében a hősnő, mikor a bátyja incesztusra akarja kényszeríteni, levágja a kezét, mire a fivére egy ládába zárja és a tengerbe veti, de: „néhány nap múlva, bizonyos halászok hálóján fennakadva, partot ért, majd midőn a halászok felnyitották a láda tetejét, ott találták Pentát, aki oly szépen tündökölt, akárha maga a kerekded Hold lenne egy kiadós tarantói böjt után”, utalva a calabriai partok gazdag halállományára, amelynek köszönhetően még böjt idején sem lehetett lefogyni. A Basile által leírt kép, a romtest, még plasztikaként is megállja a helyét: a láda mint falba ágyazott fülke valóságos műalkotásként zárja közre a lányt.
Megint csak a szépségről szól – ahogy majd’ mindenik – A medvelány című történet, amelyikben a megözvegyült király, mielőtt a lányára fanyalodna, összecsődíti a világ asszonyait, hogy megtalálja köztük azt, akinek szépsége leginkább emlékezteti az elhunyt nejére: „Ámde hiába koslatott, hiába járkált fel salá, mint egy majom, ki nem bír egyhelyben maradni, hiába kotlott az egyik felett, smustrálgatta alulról a másikat, emennek homlokát találta csapottnak, amannak az orrában látott hibát, a harmadiknak túl nagy volt a szája, a következőnek lebiggyedt az ajka, aztán megint mást debellának titulált, az utána jövőt meg seggduggancsnak, egyiket kövérnek, másikat ösztövérnek vélte, a spanyolnak megkrepált bőrét utálta, a nápolyinak a cipője talpában látott kivetnivalót, a németet fagyosnak találta, a franciát hígagyúnak, a velenceinek pedig kifakult gyapját szidta a berregő orsóján.” Nos, az illető király minden bizonnyal nem követte a kor divatját a “fehér hajat” illetően, Basile azonban a Petrezselma című mesében aprólékosan kifejti, hogyan kenték be a hajukat ammoniákos oldattal, és ücsörögtek a loggián a tűző napon, hogy kiszőkítsék az üstöküket.
A női tollászkodás mint a szerelem egyik legfontosabb aktusa távolról sem hozta el a kívánt eredményt. Az irodalmi diskurzusban legalábbis olyan billogokat érdemeltek ki ezzel, ami a szépséget mint műtárgyat elismeri ugyan, de maga a test, nyelvben és nyelven kívül, néma marad. Basile idiómáiból csak a leggyakoribbakat sorolnám fel: mütyür, csecsebecse, íróasztal, lajstrom, archívum, jegyzék, örvösgalamb, tojás, tükör, kalász, pofika, és így tovább. Vagyis minden megtalálható ebben a „lajstromban”, amit eszünkbe se jut a női szépséggel társítani.
(A rézkarcok Agostino Carracci munkái.)
