Mindenkinek megvan a maga drogkarrierje. A tiszták legföljebb nincsenek vele tisztában (amint legfőképpen azzal nem, hogy olyan sincs: „tiszta”). Mi ezt jól tudjuk, és számon tartjuk illegális történelmünk minden jelentősebb csatáját, diadalát és vereségét, vész- és hőskorszakait. (A történelem, persze, időnként ostobán ismétli önmagát, hiszen, tudjuk, a mindenkori tömegnek nincs emlékezete, és nem tanul a múlt hibáiból.) – Szendi Nóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
A legjelentősebb eseménnyel, mindenek origójával akarom kezdeni, de félek, az nem feltétlen volna olvasóbarát. Most jöjjek a szokásos hippiszöveggel spirituális katarzisról, amikor tizenhét évesen bepapírozva megértettem – és színről színre láttam – jel és jelentés kapcsolatának esetlegességét, három évvel azelőtt, hogy a bölcsészkaron ezt – valamivel szárazabb, kevésbé tapintható, lüktető és burjánzó stílusban – elmagyarázták volna? Nem, kit érdekel egy betrippelt gimnazista filozofikus kirándulása egy hidegkúti kert végében. (Ami pedig valóban érdekes és heurisztikus benne, az úgyis leírhatatlan.)
Az olvasóbarát alaptörténet úgy egy évvel később játszódik: dörzsölődtem valamelyest, a spiritualitás mellé szegődött a csapatás, egyelőre még nem teljes hangerővel dübörögve. Az ehető bogyók utolsó szériája gurult szanaszét a városban – helyettük aztán mindenféle feszengtető-ideglelős pirulák költöztek a dílerek övtáskáiba és hűtőszekrényeibe –, megmozgatva állkapcsokat és lábakat, egyszuszra monológokat lódítva neki, pupillák rését tágítva csészényire.
Ha legalább tíznél több ilyen csavarós karikával kínálom meg az arcom, majd utána halok meg – de a mohóbb olvasók kedvéért akár túl is lőhetném magam –, az még egy egészen hagyományos mutatóujj-lengetős sztori lenne: ám a valóság az, hogy csupán két felnit dobtam, nem is ittam mellé, mást meg pláne dehogy, összességében tehát bagatell fogyasztás későbbi vadparaszt átlagestéimhez képest. Pontosabban a halálom, az a bagatell; ráadásul még csak nem is egy tisztességes halál, hiszen, amint az eddigiekből kiderülhetett, élek.
Egy bosszantó véletlen volt. Jó, nyilván az agyamban is lecsapott a villanyóra, miért maradtam volna különben arccal a sárban. Az sincs ok nélkül, hogy árnyéknak néztem egy árkot. De nem vágtam túl magam, vagy ilyesmi. Ennek tulajdonképpen örülnöm kéne, így viszont – egy kicsit szánalmas. Belefúlni a szutymóba nem valami felemelő halál. Kérdés, melyik narkós halál az.
Kerti lazulás az agglomerációban félismeretlenekkel. Szerintem akkoriban kezdett tudatosulni bennem, mennyire rühellem a részeg orbákolókat (már persze, ha nem vagyok én is épp az). A felni adta löket hajtott ki az isten háta mögé, odakint viszont elnémított, kocsonyásan meginduló arcomat igyekeztem regulázni. Maradt még egy, bedobtam, hátha feloldódom, de csak még idiótábbnak tűntek a részegek: plasztikbölcsesség áradt szét bennem, szánakozva pillantottam e porban fetrengő férgekre, és húzott magához a tér. Levegő kellett, levegő, csönd és főleg mozgás, lábak ritmikus hullámzása, könnyedén, mintha csak avart fújna a szél a betonon.
Észre se vették, hogy meglógok. Vittem a táskám is, sejtve, hogy el fogok tévedni, és semmit sem fogok tenni ellene. Minden olyan egyformának tűnt, mintha valahány saroknál újra és újra ugyanazon utcába fordulnék be. Fölöttem a telihold maga a Bogyóisten, a teret-lelket beragyogó-kitágító-cseppfolyósító, buddhaian mosolygó tabletta, láttára megnyugodva hunyják le szemüket a házak, az én szemem is csukódik, vibrál a szemhéjam, maszatolja az elsuhanó képeket.
Egy távoli motor zajára szökkentem át az út mellett húzódó gyepre, vagyis a fentebb már említett árokba, melyben ottfúltam. A fulladás akkor nem tűnt fel, szóval a tulajdonképpeni pillanatról, amikor az életem, ha csak néhány másodpercre is, a nemlét dagonyájába süppedt, mint én az árokba, lemaradtam. Kikaptam a képem a posványból, és azonmód tápászkodtam: olyan se történt, hogy hátrahagytam a porhüvelyem, és testetlen szellemként suhantam tova. Minden zökkenőmentesen folytatódott, egyvalami kivételével – és ez percről percre jobban zavart –: mintha egy csapásra letisztultam volna. Biztos csak az esés okozta sokk, nyugtattam magam, ilyenkor azt hiszed, ijesztően egyenesbe jöttél, ám ez csak az agyad turpissága, egyszerre, huss! észre sem veszed, máris tovaszáll megint a dermesztő józanság.
Arcomat törölgetve botorkáltam ki az útra. Nem működött, valami nem stimmelt, összeugrott a tér, a hold csupán a korábban látott, mennyei Tablettaisten fakó másolata volt, a házak arca fáradt és gyűrött. Vacak helyzet egy kezdő, ám annál lelkesebb flesshajkurászónak: sártól csöpögve állsz egy varázstalanodott falu és az éjszaka közepén, fogalmad sincs, honnan indultál el, amint arról se, hogy juss haza, ám ez mind semmi ahhoz képest, hogy nem hat az a kurva bogyó, és egy zsebedbe büdösült spanglivég se maradt nálad.
Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a távoli motorzúgás erősödik, fényszórók pontjai kezdtek növekedni az út sötétségbe olvadó végén, aztán már látszott is, busz volt, egy kopott volánbusz, pedig azok nem is járnak éjszaka. Éppen előttem fékezett le, és szinte utasítóan tátotta rám az ajtaját. Felugrottam. Legalább elvisz innen, egyelőre mindegy is, hova.
A sofőr – fiatal, sovány, hókaszín fickó – unott biccentéssel nyugtázta köszönésemet, majd tétovázásomra, hogy vajon kell-e jegyet vennem, orrhangon darálta, mint aki már sokszor volt kénytelen elismételni:
– A járat ingyenes, foglalj helyet hátul.
Csukódott az ajtó, az ócska jármű zöttyenve nekieredt.
Imbolyogva indultam helyet keresni: kiszuperált turistabusz volt, tőlem balra és jobbra kétszemélyes ülések. Lehuppantam egy bóbiskoló mellé. Kissé megemelte, majd felém fordította az arcát, illetve azt a ketchuppal szétáztatott pitát, ami egykor az arca lehetett. Valami benyomott tag, akit megagyaltak, pattantam fel undorodva, észre se vett, nullára van írva, pucoljunk át máshova. Slisszoltam végig a soron: egy pillanatra megzavarodtam, aztán már a víz is kivert. Mi folyik ma este? Mindenki atomszilánkokra forgácsolta magát? Az egy dolog, hogy az a két copfos, műanyag-gyöngysoros, melegítőfelsős csaj a kecskék mohó ostobaságával csócsál egy agyonrágott szívószálat, utóvégre az is rendjén van, hogy tőle nem messze egy kartonszínű csóka öleli édes álomban a cellhigítós zacskót, de hogy annak a langaléta, beesett arcú, egykedvűen szemlélődő formának egy karó álljon ki a mellkasából, az már sok volt.
Reszketve inaltam vissza a sofőrhöz.
– A következőnél leszállnék – szepegtem.
Felém sem fordulva közölte: – Az sajnos nem megy.
– Miért? – bámultam rá döbbenten. Valami szitkozódásfélét dörmögött, hogy megint egy akadékoskodó, az ilyenekhez minek kell kimennie.
– Ezen akkor kellett volna gondolkodni, amikor elintézted magad – vetette oda, majd ismét némaságba burkolózott.
– Miféle járat ez? – kérdeztem makacsul, közelebb húzódva hozzá. – Miféle emberek ezek?
– Hogy mifélék? – horkant fel gúnyosan, végre rám villantva fakókék tekintetét. – Olyasfélék, mint te. Ostoba drogosok, akik elintézték magukat.
Igyekeztem felülemelkedni a stílusán.
– Berosszult narkósokat szállítasz? – faggattam. – Hova? Kórházba?
A sofőr égnek emelt tekintettel csóválta meg a fejét, mint akinek lesújtó véleménye van elmebéli képességeimről, majd cinikus vontatottsággal felelte:
– Hát, a berosszult, az egy elég enyhe kifejezés. Nyugodtan használd helyette a halottat, polkorrekt lesz, ne félj.
– Szóval szerinted én halott vagyok? – kérdeztem óvatosan. Mi van, ha ez a sofőr egy eszelős, aki azt hiszi, halottakat furikáz, egy önjelölt Kharón, esetleg feltett szándéka, hogy kiirtja az éjszakában elkallódott, betápolt figurákat? Csínján kell bánni vele, nem felizgatni.
– Úgy reggel hétre, amikor megtalálnak az árokban, már mások is ezen a véleményen lesznek – közölte szárazon. – Neked már semmi dolgod az egésszel, szóval leköteleznél, ha most visszafáradnál a helyedre, és hagynál dolgozni. Még a végén valamelyik zombi észrevesz, aztán az is idejön engem boldogítani. – Majd még hozzáfűzött valamit a szar fizetésről, amiért neki minden éjjel keresztbe-kasul kell furikáznia egész Pest megyét, csak hogy egy helyre gyűljön a szemét, és akkor egyesek még lelkisegély-szolgálatnak is nézik.
– Vagyis ez a túlvilág – próbálkoztam még egyszer.
– Nem, baszki, ez Biatorbágy – torkollt le türelmetlenül a sofőr. – Nyomatékosan kérnélek, hogy rakd le magad valamelyik szarkupac mellé, mert engem fognak elővenni, ha az utas paláverezik.
Sarkon fordultam. Ne feszítsük tovább a húrt, jó, ha élve megúszom ezt a kört. Pillantásom röpködött az üléssorok között, nem akartam megállni, látványos igyekezettel kerestem a helyem, ám egyik utas hervasztóbb volt, mint a másik: bávatag, üres tekintettel meredtek maguk elé vagy ki az ablakon. Igaza van ennek az ámokfutónak, egy rakás zombi.
Ekkor valaki visszanézett rám. Nem láttam, kicsoda, de élt a tekintete. Megkönnyebbülten vágódtam be mellé. Még szemügyre se vehettem csapzott madárképét, már suttogta is, hadarva, kapkodva, háta mögé sandítgatva.
– Végre egy normális ember, kitör a frász ezektől a gusztustalan motyósoktól meg ettől a náci patkánytól, csak rámnézett, már attól kivoltam, hordtam be az irhámat, nem tudom, hova visz minket, minden gyorsomat szétpörgettem, ne kérdezd, mi a fasznak, egyáltalán te hallod, amit mondok, vagy te is…
Nem viselt közhelyesen narkós fizimiskát – amint különben én sem: tökéletes álca az úgynevezett tiszták világában –, kifejezetten kedves arca volt, nagy, olajosan csillogó szemek fölé tornyosuló szemöldökkel, melyek gubancosan nőttek együvé a homlokban szinte zökkenőmentesen folytatódó orr tövénél: az origónál, jutott eszembe, a csőrszerű, bánatos orr az y, a szemet árnyékoló bozont pedig az x tengely. Az esztétikus hatású szimmetrikusság mögött azonban örökmozgóként zuhant újra és újra elemeire ez az arc, mint amit porok paranoiája rángat és lökdös kénye-kedve szerint. Nem lehetett idősebb nálam, és túlságosan úrigyerek képe volt, de annyira szétkapta és lekoszlatta magát, mint aki már hetek óta a Moszkva téri punkokkal dzsánkul, ami egyébként, derült ki utólag, meg is felelt a valóságnak.
– Hallom, hallom – pisszegtem vissza. – Szóval te se tudod, mi van?
Idegesen kapkodta a fejét, túrta a haját.
– Hogy tudom-e, mi van? Szerinted ezen a horrorjáraton utaznék, ha tudnám, mi van? Három napja szakadok, gecó, arról nincs fogalmam, hol szálltam fel!
Így ismerkedtem meg Csurival. Akkor, persze, még nem tudtam a nevét. Nyugtalanítóbb problémáink is akadtak, mint bemutatkozni.
– Szerinted halottak vagyunk? – kérdeztem.
– Jééézusomgeca, ki vagy te, ne idegelj ilyen hülyeségekkel, jó, és a homlokodon se kenegesd szét a vért, mert egy kicsit már gyengék ehhez az idegeim a karóba húzott gyerek után.
A busz ablakában vettem észre a homlokomat. Csuri felszisszent, amikor próbaképp megnyomogattam.
– Nem fáj – mondtam neki tanácstalanul.
– Majd fog holnap, ha lejössz arról a sok szemétről.
– Már rég lejöttem.
Ez a kijelentés, úgy tűnt, még jobban feldúlta Csurit, mint a halálunkra vonatkozó. Kattos idióta, gondoltam, a puszta lehetőségtől pánikba esik, hogy ki lehet józanodni.
A busz megállt, nyílt az ajtó: egy öreg, szétpüffedt arcú csöves botorkált fel, majd kérdés nélkül letottyant az első szabad ülésre. Senki sem moccant, a busz robogott tova.
– Ja, nem érzek semmit – tettem hozzá elgondolkodva. – Semmiből. Se a sebet, se a bogyót, pedig frankó micubicsis volt, másfél órája dobhattam… Bazmeg, mi van, ha tényleg halottak vagyunk?
– Te vagy a legparább ebből az egész brancsból, gratulálok. – Csuri szemöldöke vonala félelem és harag elegyétől tekergett, akár egy sebzett, szőrös hernyó. Ekkor vettem észre, hogy véres krikszkrakszok borítják a két tenyerét, és át van vágva az egyik csuklója. Pislogtam rá, mint aki meglepődött a velős ítéleten, valójában azonban csak azon lepődtem meg, milyen magától értetődő az egész. Halottak vagyunk, vagy legalábbis épp halunk megfele.
Hátradőltem, valami hideg könnyűség járt át. Ez már az volna, töprengtem, mint amikor feszült figyelmed a test minden apró jelzésére beriaszt, hogy kezd hatni az anyag. A halál az élet legrázósabb tripje, és az utazás megkezdődött? Vagy tényleg csak megőrültem, és az sem segít különösebben a dolgon, hogy a beszélgetőpartnerem egy túlmozgásos amfetaminhuszár?
Eltávolodtunk a lakott vidékektől, szántóföldek mellett suhantunk el.
– Csak ennek az útnak legyen vége, basszameg – fohászkodott Csuri –, rá se nézek többet a motyóra, leérettségizem, vagy a faszom se tudja, elmegyek árufeltöltőnek, vagy kimegyek külföldre, beállok dokkmunkásnak, amúgy is ötszázfelé tartozom, jézusom, nem elég, ami most van, még a Robikáék is ki fognak nyírni.
Hát, azt már nehezen, felelt rá a fejemben gúnyosan a sofőr. Mit mondhattam volna? Hülyeség, hiszen egy csónakban eveztünk, mégis megsajnáltam Csurit, jobban, mint magamat.
– Nyugalom – csitítottam –, majd kitalálunk valamit, ha odaértünk.
– Oda, de hova? – Csuri tekintete mély árnyékból rebbent elő idegesen.
– Honnan tudhatnám.
A busz nem állt meg többször. Fogalmam sem volt, hol járhatunk, olykor el is bóbiskoltam, s közben-közben felrémlett, hogy lassan éppen olyan rongycsomóvá nyaklok, mint a többiek. Küzdöttem a nehézkedési erő ellen, de húzott magamba: egyszer Csuri rángatott ki, mintha valaki az árok sarából ottfeledett testemet, bedugult fülemben tompán szólt a hangja, hogy el ne aludjak, inkább paráztassam, csak ne hagyjam egyedül.
Néhány éles kanyar után egyszerre feltűnt egy koszlott, kihalt, gyengén világított buszpályaudvar. Némi éberséget vertem magamba. A busz leparkolt, nyílt az ajtó, a sofőr lekászálódott, megmozgatta elgémberedett tagjait és rágyújtott. Az első üléseken mocorogni kezdtek a népek, majd, csodák csodája, jólnevelt libasorban megindultak a lépcső irányába. Egymásra sandítottunk. Engedelmeskedni kell. Be kell olvadni.
A sofőr végigjártatta rajtunk megvető tekintetét. Igyekeztem kellő bambasággal lógatni az arcom, de úgy éreztem, hiú ábránd átverni.
– Úgy látom, már mindenki alaposan be van sztondulva. Lehet menni arra, csak egyenesen, nem bóklászni! – lendítette a karját egy épület, valami váróféleség felé. Az előttem haladó Csuri eszelősen pantomimezett hátra, hogy most mi legyen. Visszagúvadtam rá, fékezze már magát: élénken tolakodott elém a kép, hogy még egy kis rendbontás, és a sofőr, mondjuk, tarkón lő minket, szétloccsantva a pontot az i-n.
Ilyesmit persze csak azért gondolhattam, mert az ember mégsem tudja elhinni: ennyi volt. Az agy pörög, a gépezet működik: nem lehetek halott. Lopva a sofőrt lestem: egyre távolodtunk tőle, és nem mozdult. Az elsők már el is tűntek a váróban, Csuri nyakába sziszegtem:
– Futás! – Mintha önműködő üzemmódba kapcsoltak volna az izmaim, egyszerre kivetettem magam a sorból, nekilódultam, el az épület mellett, a sötétség felé, nem hallottam Csurit, nem halottam a sofőrt se, hátra se néztem, bár keresztbe-kasul cikázott a gerincemen, hogy mindjárt, hogy most, egy áramütés, egy belém csapódó golyó, egy villám, ami mozdulat közben vág agyon, keresztülfúrnak a rám szakadó éjszaka szilánkjai. De nem történt semmi, én pedig csak futottam, nedves fű érte a lábam, tócsák fröccsentek az arcomba, megbotlottam, estem, keltem, futottam, futottam, míg csak el nem tűntem valahol az eszméletlenség ködében.
A köd lecsapódott, kövekkel, levelekkel és szeméttel keveredve posványos állóvízzé dagadt körülöttem. Fullasztó lé szivárgott a torkomba, összerándultam, kitéptem a fejem a mocsárból. Levegőelvonás, adjatok, beszívom, kifújom, orrba is tolom, még, még. Nyeltem, faltam, kapkodtam, cigányútra szaladt: nyomorult, koszlott kis figura kahácsol az árokparton, még csak nem is vadnarkós, széllel bélelt tizenéves némi hülye véletlennel tarkón ütve.
Még éjszaka volt: meglehet, csak percek, talán másodpercek teltek el. Tulajdonképpen ugyanott tartottam, mint első kitápászkodásom után, azzal a különbséggel, hogy kínzóan lüktetett és szaggatott a homlokom. Ám ez valamelyest megnyugtatott: fáj, mert élek.
Örülnöm kellett volna, de túlságosan meggyötörtnek éreztem magam. Valami dolgozott bennem, de talán csak a fulladás utórezgései. Bemerevedett gerinccel csoszogtam vissza az útra: menjünk, mielőtt megint felvesz az az átkozott busz.
Csuri csak néhány lépés után jutott eszembe. Végigdidergett bennem a fájdalom, hirtelen és formáját keresve, hogy vajon az egyedüllét fáj, amiért elvesztettem váratlanul felbukkanó társamat ebben a badtripben, vagy Csurit sajnálom, mert egy önsorsrontó sügér, de mégiscsak jó gyerek, aki valami sajátos, testvéries érzést ébresztett bennem. Az ő ütőerét is egy ostoba véletlen nyiszálta meg, gondoltam, az esése vagy hadonászása ügyébe akadó üveg képében. Ostoba véletlen: ezért nem érdemes halállal bűnhődni! Később azzal nyugtattam magam, hogy hátha csak hallucináltam az egészet, hátha nekem így festett a halálközeli élmény, nem alagút meg lepergő filmkockák – de akkor jól tudtam, hogy minden megtörtént. Csuri a holtak közt ragadt.
Sajnáltam magamat is meg őt is: összefolyott a két sajnálat, és akkorára duzzadt, hogy kibuggyant a szememen. Eltaknyosodó orral, szepegve ültem vissza az árokpartra, és sirattam megalázó könnyedséggel kioltható életünket.
