– Az a leány, aki elveszíti a tisztességét, mindent elveszít – jegyezte meg egyik nap az anyja az ajtóban állva, miközben két lány lejtett el mellettük karonfogva, rózsaszín szoknyájuk úgy lengett, akár a harang. (Emma DonoghueA Cafka című könyvből a kiadó engedélyével közlünk részletet)
Prológus
Élt egyszer egy varga, akit Saundersnek hívtak, és tizenegy nap miatt halt meg. Legalábbis a leánya emlékezetében így élt az eset.
Az 1752-es esztendőben bejelentették, hogy szeptember havának második napját a tizennegyedik követi majd. Ez persze csupán szövegezés kérdése volt, az idő természetében nem következett be változás. Hiszen a naptárreform a brit királyságot végre-valahára összehangolta szomszédaival – mi ehhez képest egy apró kényelmetlenség, egy futó zavar? A londoni újságok szellemes verseket közöltek olyan címekkel, mint „Az Idő megsemmisülése”, de a kormány nyomós érveit senki sem kérdőjelezte meg. És senki sem gondolt arra, hogy a rendelkezés értelmét az olyan jelentéktelen személyeknek is elmagyarázzák, mint Cob Saunders.
Ő egyet tudott: hogy igazságtalanság történt. Tizenegy napnyi cipőbőrszabás, amit már sosem fizetnek ki neki, tizenegy ellopott ebéd, amelyet már sosem ízlelhet meg, tizenegy elcsalt éjszaka édes megkönnyebbülése, amikor végre leroskadhat a szalmazsákjára.
Szeptember tizennegyedikén – az úgynevezett „új módi” szerint – Cob Saunders zúgó fejjel ébredt, és tudta, hogy életének tizenegy napja elveszett. Illetve inkább ellopták tőle: kimetszették a neki rendelt időből, ahogy az ember kivágja a kukacos részt az almából. Fogalma sem volt, hogy mi módon rövidítették meg, és hogy miként szerezhetné vissza az elveszett napokat; a feje majd’ széthasadt, amikor megpróbálta megérteni, mi történt. Tizenegy nappal közelebb volt a halálához, és semmit sem tehetett ez ellen.
Vagy talán mégis. Amikor kitört a naptárlázadás – igaz, Cobnak nem volt része a kirobbantásában –, szívvel-lélekkel csatlakozott hozzá, dühét odavetette a nagy, közös máglyára. Felharsant a kiáltás: Adjátok vissza a tizenegy napunkat!
A kormány kegyes volt, Cob Saunderst nem végezték ki. A tífusz vitte el a börtönben.
A karácsony tizenegy nappal korábban érkezett abban az esztendőben. A templomi harangok zúgásától feszes volt a levegő, akár a bélhúr, és Mary, a varga ötesztendős leánya az ablak alatt térdelt, és hiába várta a havat.
Tizenegy esztendő múltán Mary Saunders újból térden állt, s ezúttal ő maga is börtönben volt.
Nem esik messze az alma a fájától.
A monmouthi börtön éjszakai cellája huszonkét láb hosszú és tizenöt láb széles volt. Mary a lépteivel mérte meg az első itt töltött éjszaka során. Négy ablaktalan fal: a férfiak és nők, akik a tavaszi ülésszak idején tartandó tárgyalásukra vártak, úgy éltek itt, akár a patkányok. Néhányukat napszállta után a falhoz láncolták, de nem feltétlenül a gyilkosokat – Mary semmiféle rendszert vagy értelmet nem volt képes felfedezni ebben. Már tudta, hogy a sötétben bármi megtörténhet. Valakit megerőszakolnak, és csak a lélegzet szisszen; valakit megütnek, és csak a hús csattan. Szalmát nem kaptak, így az ürülék magas kupacokban állt a sarkokban, a levegő sűrű volt, akár a föld. Egyik reggel egy walesi vénembert hason fekve, mozdulatlanul találtak. De Mary Saunders már semmin sem tudott megdöbbenni, most már nem hagyta, hogy bármi is hasson rá.
Szeptemberben volt már ennél rosszabb is, amikor a fullasztó éjszakai hőségben szúnyogok zümmögtek, és az őrök nem hoztak vizet. Egyik hajnalban akkora felhőszakadás támadt odakint, hogy a víz beszivárgott a mennyezet repedésein, a rabok pedig rekedten, eszelősök módjára nevettek, és a falakat nyalogatták.
Most már karácsonyra járt az idő, és a börtön nappali cellájában Mary Saunders órákon át térdepelt a sarkára ereszkedve, mozdulatlanul, akár egy faszobor. Ha nem moccan, nem fog érezni sem. Tenyerét a durva szövésű barna ruhán nyugtatta, amelyet a börtönőröktől kapott három hónappal azelőtt. A portól merev ruha tapintása olyan volt, akár a zsákvászoné. Mary tekintete az ablak rácsos négyzetére szegeződött, és a fehér, fagyos égbolton a walesi határ felé szálló hollókat követte; hallotta gúnyos rikoltozásukat.
A többi rab megtanulta, hogy a londoni lánnyal úgy kell bánni, mintha ott sem volna. Trágár dalaikat meg sem hallotta, fecsegésük idegen nyelv volt számára. Párzásuk nem jelentett többet a szemében, mint az egerek motoszkálása. Ha az elvetett kocka véletlenül a térdére perdült, ő meg sem rezzent. Amikor az egyik fiú kikapta a kezéből a penészes héjú kenyérdarabot, Mary Saunders csak összezárta az ujjait, és lehunyta a szemét. Arra készült, hogy a börtönben fog meghalni, akárcsak az apja.
Egészen reggelig könnyű szorítást érzett a mellkasában, mintha a szíve szövete készülne felfesleni. A levegőt a gin párája töltötte be. Mary kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy zsebtolvajnő hajol föléje, akinek az egyik ruhaujja hiányzik. Épp egy kifakult vörös szalagot igyekezett óvatosan kihúzni a fűzőjéből.
– Az az enyém – szólalt meg Mary a hosszú hallgatástól rekedt hangon. Egyik kezével elkapta a szalagot, a másikkal pedig torkon ragadta a vénasszonyt. Egyre erősebben szorította a szürke, petyhüdt húst, a tolvaj fuldokolni kezdett, és végül kitépte magát a lány markából.
Mary elengedte, és kezét a szoknyájába törölte. Azután addig tekerte a szalagot a hüvelykujja köré, míg újra kemény, rozsdaszínű gyűrű nem lett belőle, majd visszagyűrte a fűzőjébe, a helyére.
Első rész
LONDON
Első fejezet
A vörös szalag
A szalag skarlátvörösen izzott, amikor Mary Saunders először pillantotta meg még Londonban. 1760-at írtak: a lány tizenhárom esztendős volt. A vastag selyemcsík pontosan olyan színű volt, mint a pipacsok, amelyek a Lamb’s Conduit Fielden nőttek Holborn végében, a mezőn, ahol az íjászok gyakorlatoztak. Mary gyakran figyelt egy lányt a Seven Dialsnél, az ő ezüst hajfonatát díszítette a szalag.
Mary anyja – akit Mrs. Susan Digot néven ismertek, amióta újból férjhez ment, ezúttal egy szenesemberhez – épp elégszer elmondta már a leányának, hogy a szegények iskolájából hazafelé menet ne vágjon át a Seven Dials kereszteződésén. „A londoni aljanép gyűjtőhelye” – ő így nevezte a Dials környékét. De az intés miatt a lányt inkább vonzotta a hely, akár a forró tűz a téli éjszakában.
Amúgy sem sietett haza. Ha még világos volt, amikor hazaért a család kétszobás pincelakásába a Charing Cross Roadra, tudta, hogy mit lát majd, ha benéz az alacsony, ütött-kopott ablakon: az anyját, aki hajótöröttként ül az olcsó vásznak tengerében, hámló ujjai a tűt szorítják, miközben egyre csak szegi és keresztöltéssel összevarrja a megszámlálhatatlan tűzött négyzetet, mialatt a csecsemő a mózeskosarában ordít. A pincében az ember nem tudott olyan helyre ülni vagy állni, ahol épp nem volt útban, vagy nem takarta el a fényt. Maryre várt a feladat, hogy kibontsa a gyermek mocskos pólyáját – minden zokszó nélkül, hiszen a kicsi fiú volt a család szeme fénye. William Digot – „a Digot”, Mary magában így nevezte a mostohaapját – csak órák múlva tért haza a munkából. Mary dolga volt az is, hogy egészen sötétedésig sorba álljon a kútnál a Long Acre utcában két vödör vízért, hogy a férfi tisztára moshassa az arcát, mielőtt aludni tér.
Csoda-e hát, hogy a délután hátralévő részében szívesebben csellengett a Dials környékén, ahonnan hét utca indult hét különböző irányba, és ott voltak az árusok selyemmel megrakott bódéi, a hordókban vergődő pontyok, a levegőben vijjogó sirályok, és ott járt-kelt a házaló, akinek széttárt kabátját belül csipkék és szalagok borították, csupa szín, Mary a nyelvén érezte az ízüket is: sárga, akár a friss vaj, fekete, mint a tinta, kék, akár a láng? Ahol feleakkora suhancok, mint ő, hosszú pipát szívtak, s feketét sercintettek a macskakőre, és verebek civakodtak a kenyérhéj felett. Ahol Mary a saját lélegzetét sem hallotta a lábak dobogásától, a szekerek zörgésétől, a templomi harangok kongásától, a postások csengőjétől, a hegedűk cincogásától, a csörgődobok hangjától, a levendulát és vízitormát és aludttejet és minden létező földi javakat kínáló árusok és kofák egymással versengő kiáltásaitól. Mi kéne, ha vóna? Mi kéne, ha vóna?
És a lányok: mindig ácsorgott két-három fehérre mázolt arcú, sötét, cseresznyeszín ajkú lány a tér hét ferde sarkán. Mary nem volt ostoba: tudta, hogy szajhák. Átnéztek rajta, de nem is várt tőlük egyebet. Törődtek is ők egy nyakigláb gyerekkel, aki épp kezdi kinőni szürke, gombos ruháját, nedves, fekete haját pedig a sapkája alá rejti. Kivéve egy lányt, aki a kontyába fényes, skarlátvörös szalagot kötött, arcának krétafehér maszkját pedig sebhely vágta ketté – ő ferde szájának sarkából néha rámosolygott Maryre. Ha nincs az a szemétől az állkapcsáig húzódó cikcakkos vonal, ez a lány lett volna a leggyönyörűbb teremtés, akit Mary valaha látott. Néha smaragdzöld szoknyát viselt, néha eperszínűt, máskor pedig ibolyakéket, s mind olyan terebélyesek voltak, mintha levegővel lennének tele; a keble pedig úgy buggyant ki a fűzőjéből, mint a felforrt tej a lábosból. Feltornyozott haját ezüstösre rizsporozta, és a vörös szalag vércsíkként futott át rajta.
Mary tudta, hogy a szajhák az aljanép legeslegaljához tartoznak. Akadt közöttük néhány, aki boldognak tűnt, de ez csak az arcátlan látszat volt.
– Az a leány, aki elveszíti a tisztességét, mindent elveszít – jegyezte meg egyik nap az anyja az ajtóban állva, miközben két lány lejtett el mellettük karonfogva, rózsaszín szoknyájuk úgy lengett, akár a harang. – Mindent, Mary, hallottad? Ha nem maradsz tiszta, sosem találsz magadnak férjet.
Ezenkívül a kárhozat várt rájuk. Az iskolában Marynek meg kellett tanulnia a rigmust:
A szajha, az iszákos, a tolvaj, a hazug,
Mind a pokol örök tüzére jut.
A könyv itt megrendelhető:
