„Luther a könyvnyomtatást az emberiség második megváltásának nevezte…” – Kamarás István OJD író, olvasásszociológus írása 
Nógrádi Gábor vitaindító cikke után (l. Olvasni? Miért?), mely épp egy hete jelent meg a Librarius.hu-n, most Kamarás István OJD író, olvasásszociológus gondolatait közöljük az írott szó és az olvasó (vagy nem) ember és a 2009-es PISA jelentés témaköréből kiindulva.
Nógrádi Gábor „Olvasni? Miért?” kérdései többféleképpen olvashatók. Például: „Olvasni? Ugyan már!”, „Könyörögöm, miért éppen olvasni?”, „Tudja, uram, én inkább csak iszom, mert az legalább meglátszik rajtam!”, „És mondja, ment-e előbbre a világ a könyvek által?”, „Mert, aki olvas, ugyebár, jutalomkönyvet kap, aztán megint csak olvashat, és ebből nem lehet kikecmeregni”, „Olvasó Népért mozgalom, ugyebár? Nos,kérem, én már ebbe bele vagyok szervezve, nem látszik rajtam?” Azért szerepelnek idézőjelben ezek a válaszok, mert ezek idézetek, olvasáskutatók kérdéseire adott válaszok. Magam mint olvasáskutató ősbölény már 47 éve kutatom az olvasást. Legutóbb Géczi János legújabb regényének és Kosztolányi két novellájának a befogadását (fogadatását, hatását és értelmezését vizsgáltam, legeslegutóbb pedig a Pannon Egyetem művészetszociológiai kurzusa keretében, a Micimackó befogadását vizsgáltuk tanítványaimmal, egyetemi hallgatók és szüleik generációjához tartozó diplomások körében. Azzal hitegettem tanítványaimat, ne aggódjanak, mert ezekben a körökben csaknem mindenki Micimackó olvasó. Meg kellett állapítanunk, hogy ez bizony ma már koránt sincsen így, pedig még másfél évtizede a pécsi egyetemen a Micimackó és az Örkény-egypercesek voltak a legnépszerűbb olvasmányok.
Sokféle adattal tudnám alátámasztani az író-olvasó (és a „pisai toronyból” az olvasásügyre kellő rálátással rendelkező) Nógrádi) jogos borúlátását. Például vegyük csak (hogy stílszerű legyek) a micimackótlanodás mellé (hogy megint stílszerű legyek) azt a korántsem szerény véleményt, hanem tényt, tényt, tényt, hogy az elmúlt három-négy évtizednyi hazai trendek alapján egyre kevesebben, egyre kevesebbet és egyre vacakabbat olvasunk. Ugyanakkor osztom író-olvasó-olvasásfirtató társam kétségbeesett optimizmusát is, hiszen ő maga egyértelmű pozitív választ ad saját kérdésére: csupán a napi félórányi kedvtelésből olvasás is jelentős mértékben javítja a szövegértést, márpedig a szövegértés gazdasági, politikai, kulturális és emberi tőke. Jó, de rávehető-e az ember az olvasásra, főleg akkor, ha már nem kisgyerek? Akkor, amikor az iskolázott nem olvasó már korántsem fehér holló ritkaságú.
32 éve Olvasás a változó világban című tanulmányomban (Forrás, 1981. 5:43-51) ezt írtam: „Luther a könyvnyomtatást az emberiség második megváltásának nevezte, de az emberiség jóval nagyobb része mit sem tudott arról, hogy a nyomtatás által megsokszorozódott a könyvsereg, kikerülve az írott könyv kevés számú birtokosainak ellenőrzése alól, a gondolatszabadság-jelszavával kisebb-nagyobb rajtaütéseket hajtott végre, és elfoglal néhány egyetemet és főúri palotát. (…) a könyv döntő győzelméről azonban még ma sem beszélhetünk. A könyvseregek rosszul fegyverzettek, szövetségeseik sokszor elárulják őket, és soraik között könyválruhában az ellenség is gyengíti erejüket. A »Könyvet mindenki kezébe!« jelszó ma is aktuális. (.,..) Ha a jelszót szembesítjük a változó világgal és korunkkal, a magabiztos program tétova kérésekké szelídül: Könyvet? Nem inkább képes magazint, tévét? Mindenkinek? Annak is, aki nem tud, vagy nem akar olvasni? Nem túlságosan naiv vagy éppen abszurd ez a jelszó? Nem inkább az üdvhadseregé?” Ugyanezt, ugyanígy ma is kérdezhetnénk, legfeljebb a tévé mellé írhatnánk sms-t, dvt-t, wi-fi-t, internetet. Ám ha ez így van, akkor még sincsen egészen úgy, hiszen manapság a könyvet nem olvasók zöme is szövegeket (sms-t, e-mail-t, blogot, facebook-kommentet) ír és olvas is. És nem tudni, hogy ez hová vezet és/vagy fajul, hogy lesz-e valamilyen pozitív hatása agytekervényeinkre, mint ahogyan bizonyíthatóan jobb hatása van agyműködésünkre a nem szinkronizált filmeknek, mint a szinkronizáltaknak. A nem szinkronizáltakat nézve egyfelől hallás után nyelvet tanulunk, másfelől feliratot olvasunk, és ekkor a képet néző egyik agyféltekénk mellett a másik szöveget olvas, együtt munkálkodnak. Mindent figyelembe véve, módosítani kellene Nógrádinak kétségbeesett kérdését, azt hogy „Hogyan szerettessük meg a gyerekekkel az olvasást, ha utálják?” Úgy tűnik, hogy bizonyos szövegek olvasását (amikben motiváltak) éppenséggel nem utálják. Talán nem utálnák olvasni az sms-en küldött epigrammát vagy egyperceset sem.
Érzi jól Nógrádi, hogy az olvasást nem lehetetlen megszerettetni, de azt is, hogy lehetetlenül nehéz a kisgyermekkor után. Számomra mérvadó szakembereket idéz egyetértőn, Maróti Andort és Heleszta Sándor, akik szerint a felnőtt ember nevelhetetlen, de azt olvasom ki soraiból, hogy mégsem teljesen osztja nagy tanárai véleményét, amikor azt írja, hogy „felnőttként a lehetőség, a gyengéd rávezetés vagy egy betegség átnevelheti”. Csakhogy hozzáteszi: „ugyanez nem működik, ha az olvasás megszerettetésről van szó”. Az olvasás jelenséget csak kontextusában érdemes vizsgálni, és az olvasásra nevelést is csak a különböző szocializációs hatások összefüggésében, az ember ugyanis valamilyen céllal, valamilyen okból, valamihez, valami helyett, valami ellen olvas. És ez a valami nem más, mint a motiváció, az ellenmotiváció vagy a motiváció hiánya. A motivációs kontextust is figyelembe véve az olvasás még sok-sok egyéb, mint a Nógrádi által említett menekülés és megtisztulás, ugyanis az olvasás sokféle valamihez kapcsolódhat. Egy brazíliai börtönben 4 nappal csökkentik a fogvatartottak büntetését, ha valaki elolvas egy könyvet. Ez esetben a motiváció nyilvánvaló. De micsoda különbség van az elsőre példaképként emlegethető brazíliai és a balassagyarmati büntésvégrehajtó intézet között! Utóbbiban a minap (vagyis a könyvhét nyitónapján, ami csak véletlen egybeesés) az a megtiszteltetés ért, hogy embertan órát tarthattam a fegyintézet többfunkciós kápolna-könyvtárában. A zseniális Budai István által parancsnokolt, ám inkább animált intézményben a fogvatartottak negyede könyvtártag. Csakhogy itt nem olvasással nevelnek olvasóvá, hanem széles és gazdag kontextusban, sokféle motiváció hálójában. Itt iskolába lehet járni, szakmát lehet tanulni, különböző művészi szakköröket lehet látogatni, havonta féltucatnyi érdekes előadást lehet hallgatni, részt lehet venni a kápolna restaurálásában, lehet lelki életet élni, lehet megtanulni ünnepelni. Itt ilyenfajta valamik indukálhatnak olvasást. Ha belegondolunk, jóval többféle, mint, mondjuk egy átlagos szakiskolában és jó néhány családban. Igaz, hogy az olvasás esetében is működni látszik az „akinek van, annak adatik” evangéliumi elv, vagyis semmiből nem indukálódhat olvasás, de többféle bizonyítékom van arra (köztük olyan akciókísérletek melyekben magam is részt vettem), hogy felnőtt korban is érhetik az embert olvasás indukáló hatások. (Aki nem hiszi, járjon utána Hetedikek című könyvemben.)
Talán túlságosan is átengedi magát katasztrofista hangulatának Nógrádi a szülőket illetően, amikor azt írja, hogy „a szülők vagy értenek a neveléshez, vagy nem”. Van ebben igazság persze, de csak annyi, hogy maradjon igazság Bruno Bettelheimnek is, aki nem véletlenül Az elég jó szülő címet adta könyvének. Ami az általános iskola Nógrádi által vizionált feladatait illeti, először is meg kell jegyezzem, hogy a jó módszer sem jó, ha semmi sem ösztökéli a jó módszerrel olvasni megtanulót olvasásra. A legperiférikusabb perifériáról (dzsungelből, sivatagból, faluvégéről, kulturális gettóból,, világvégéről) a missziós iskolába érkező „vadakat” ugyanolyan jól megtanítottak olvasni, de közülük csak azok nem felejtettek el olvasni villámgyorsan, akik valamihez kapcsolni tudták ezt a készséget; például a Koránt olvasták vagy olyan munkát végeztek, amit szövegek olvasása nélkül lehetetlen lett volna. Egy olvasáskutató kollégám a romániai havasokban bolyongott, és csak harmadik napra találkozott egy magányos pásztorral, aki pedig már egy hónapja senkivel. A pásztor éppen olvasott – és most örkényi abszurdba megy át az ízig-vérig valóságos történet -, méghozzá egy nyelvhelyességi könyvet, és ezt a furcsaságot azzal indokolta, hogy nem szeretné, ha beszédét ellepnék a germanizmusok. Jó, elismerem, ez eléggé ritka motiváció. Sokkal jobban elterjedt motivációk varázsoltak olvasóvá már nem olvasó gyerekeket, akik hipp-hopp, látszólag a semmiből végigolvasták a a Harry Pottert, ha nem is mind a hét kötetét, mert amikor filmen is megjelent az olvasást nézésre váltották át. Ez a „folytatásos regény” sokféle lappangó motivációt hívott életre azzal, hogy egyszerre elégítette ki a gyerek- és felnőtt olvasók tündér- és boszorkánymese-, kaland-, horror-, krimi- és misztikum-igényeit. Főszereplője árvagyerek, afféle alulról érkező „álruhás királyfi”, színhelye egyfelől a közkedvelt diákregényeké (a bentlakásos iskola a diákélet összes rekvizitumával, beleértve a sport- és egyéb versenyeket), másfelől pedig a másik világ. Középpontjában a jó és rossz küzdelme, amelyben előbb utóbb világossá válik, ki melyik oldalon áll. Szerepel benne a sorsdöntő ügyekben a felnőtteknek segítő gyerek (a „tizenötéves kapitány”), a melodramatikus és a tragikus szólam mellett van benne jócskán helyzetkomikum, diákhumor, nyelvi lelemény, és a negyedik kötetben felbukkanó romantikus mozzanatok után az olvasó joggal reménykedhet, hogy a folytatásban a kamasz-szerelem szólama is felcsendül. Mindehhez hozzájön a földhözragadt pragmatista-racionalista nyárspolgár kicsúfolása és az űrrakétát seprűvel, a mobiltelefont varázsgömbbel felcserélő posztmodernség. Fontos szólama ennek a könyv-sorozatnak a gyermeki identitás, a kisebbségi érzés és nagyzoló fantázia, a naiv nemtörődömség és okosság, a peergoup-hoz való igazodás és az olvasó számára fokozatosan meghitté, bizalomgerjesztővé váló fantasztikus univerzum. Hát ennyi minden szükséges a csodához? Még ez is kevés, ugyanis ebben a regényben, mint ezt Boldizsár Ildikó kimutatta, olyan akciósűrűség mutatható ki, mint az akciófilmekben. „Ilyen állat nincs is”, mondaná Micimackó. Akad azért. Még Nógrádi „multifunkcionális” gyerekregényei is kisebb-nagyobb csodákra képesek.
Az irodalomtanításban a második feladat Nógrádi szerint az olvasás bármi áron való megszerettetése, légyen az horror vagy vámpírtörténet. Úgy vélem, ez a cél sem szentesítheti az eszközt. Jó, tudom, a Jancsi és Juliska is horror, a Hollófernyiges is, és akadhat, aki találni vél ilyen eszközöket a Harry Potterben is. Megkerülve a vitát felidézek egy valóságos történetet. 1972-73-ban két közkönyvtárban fél évre eltüntettük a polcokról a gyengébb minőségű szórakoztató irodalmat, és ha ilyeneket kerestek, a könyvtáros ajánlott „valami hasonlót”. Nem tört ki olvasó-lázadás, nem pártoltak el az olvasók, mindenki vitt magával „valami hasonlót”, és amikor visszahozta, nem csapta oda, nem tett pikírt megjegyzéseket. Lehetséges, hogy túl rövid volt az idő, de nem mertük kipróbálni, meddig lehet ebben a tekintetben elmenni. Akinek van füle rá, hallja meg! Ami pedig a harmadik javaslatot, a kedvelt művön keresztül a szövegértés gyakorlását illeti, azzal teljes mértékben egyetértek, de megtoldom: el lehet még játszani, tovább lehet folytatni a kedvelt művet, valahogyan úgy, ahogyan mi a 15-17 éves szakiskolások körében az Örkény egypercesekkel játszottunk a bakonyoszlopi olvasótáborban. Amikor ezt Örkénynek kellő óvatosan elmeséltem, félve attól, hogy mégiscsak szentségtörést követtünk el, megnyugtatott: „Ugyan már! Hát éppen erre valók!” Az olvasás, a játék, a beszélgetés és a minket körülvevő legkülönfélébb szövegek (beleértve magát a létet is) értelmezése egymást erősítő kincsek és nincsek egyszerre. Az életünket megváltozató olvasás feltétele életünk megváltozása. Ha egy öregember meghal nálunk, az olyan, mint amikor önöknél egy könyvtár leég, mondta nekünk (fehérek közt európaiaknak) egy afrikai. Be kellene látnunk, hogy ez nálunk sincsen másképpen, és ez nem csak az öregemberekre vonatkozik. Ezért olyan fontos az embernek ember által való meglátogatása és a beszélgetés, ami akár olvasást is eredményezhet.
1981-ben olvasásfuturológiai becslések alapján megállapítottam, hogy az ezredfordulóra még kevéssé változhat meg a hazai olvasás helyzete. Úgy véltem, ahhoz, hogy felgyorsulhasson ez a folyamat, hogy alkotó jellegű, a személyiség és a társadalom alakításában résztvevő olvasás honosodhasson meg, olyan éghajlat szükséges, melyet az egymással kölcsönhatásban álló, egyre erősödő szocializáció és individualizáció jellemez. Márpedig ami a mai éghajlatot illeti, túl sok jót nem tudunk elmondani. Csakhogy, és egyebek mellett pontosan erről szól az irodalom, reménykedni éppen a reménytelen helyzetekben lehet, kell, szabad, érdemes.
Kamarás István OJD
író, olvasásszociológus
Nógrádi Gábor vitaindító írása ITT olvasható!
FOTÓ: Bődey János
Kamarás István HONLAPJA
Kamarás István művei az Írók Boltjában: 
