Történetünk népmesésen indít: 1947 egy forró nyári napján három fiatalember üldögélt a tengerparton. Hogy elüssék az időt, úgy határoztak, felosztják a világmindenséget egymás között. Egyikük az állatok királyságára vetett szemet. A második fiú a növények birodalmát akarta magáénak. A király harmadik, legkisebb fia pedig…
Yves Klein feltekintve a nagy kékségre elhatározta: „Első alkotásom a kék ég.” Védjegyeként ismert színek iránti elhivatottsága később odáig jutott, hogy 1960-ban saját feltalálású színt is szabadalmaztatott, Nemzetközi Klein Kék (International Klein Blue, IKB) néven. Klein érdeklődési köre egyébként még az ultratengerkék ég iránti rajongásától eltekintve sem mondható szokványosnak. Nagy kedvelője volt a varázslatoknak, rituáléknak, rózsakeresztes misztikumnak – a spiritualitás világa nagy hatással volt munkásságára. Illetve bónuszként másfél évet eltöltött Japánban is, így Yves Klein személyében feltehetően a művészettörténet első fekete öves judósát tisztelhetjük.
Klein élete egyébként szerencsétlenül rövidre sikeredett, 1962-ben, 34 évesen életének harmadik szívrohama már végleg ledöntötte lábáról. Utazgatásait követően 1955-ben kötelezte el magát a művészet mellett és megnyitotta Párizsban első monokronikus képeket felvonultató kiállítását. Munkássága röpke nyolc éve alatt radikális akcióival, stílusosan provokatív gesztusaival rendesen felforgatta a nyugat-európai művészetszemléletet. Klein szerette a felhajtást, megbotránkozást, show-t csinálni a művészeti alkotásból. Híres-neves például ’58-ból Az üresség című kiállítása. Az alkotás címéhez hűen, nemes egyszerűséggel nem tartalmazott semmit – a megnyitó napján a totálisan üres kiállítótérre mégis csekély 2500 ember volt kíváncsi. Klein a varázslat misztikumát megidézendő előszeretettel használt trükköket alkotásai létrehozásakor, egyik legismertebb képe, az Ugrás a semmibe is így készült. Montázstechnikával eltűntette a kép elkészítésekor alatta kifeszített hálót, így idézve meg a lehetetlen, a varázslat erejét, a lebegés illúziójával játszadozva.
Egyik legnagyobb megbotránkozást keltő munkája az 1960-as A Kék kor antropometrikája. Ezen a kiállításon Klein fehér csokornyakkendőben és frakkban lépett közönsége elé, miközben egy zenekar Monoton-Csend Szimfónia című darabját (húsz percen át egyetlen hang, amit húsz perc csend követett) játszotta. Majd lassan három meztelen modell lépett a színre, testüket Klein Kék festékkel bevonva. A művész szavaival élve, „élő ecsetekként” effektíve felkenődtek a kifeszített vászonra. Íme, a videó zenei aláfestéstől mentes változatban:
https://www.youtube.com/watch?v=1mJCVM3d7jw
Minden provokatív botránya, illetve a konceptuális művészetekre tett hatása ellenére Kleint mégis a színek világa foglalkoztatta igazán. Az általa csak Kék Forradalomként emlegetett koncepcióban mindent a Nemzetközi Klein Kék hatott át: képek, szivacsok, gömbök, Vénusz mellszobra. 1957-es kiállítása mindössze tizenegy, keret nélküli Klein-kék „festmény”-ből állt. Ahogy kortársai közül is sokan elutasították, szexista, sarlatán mutatványosként tekintettek a művészre, mai napig számos művészettörténész is megkérdőjelezi munkásságának jelentőségét: lapos, üres, mechanikusan, hengerrel felvitt monokrómok. Kerry Brougher, Yves Klein művészetének szakértője, kiállításainak kurátora egészen másként látja: „Kleinnek a színek tisztasága a művészet egy ismeretlen perspektíváját nyitotta meg. Nem csak úgy tekintett rá, mint egy kép megfestésének eszközére, hanem mint egy spirituális, majdhogynem alkemikus élmény megtapasztalásának lehetőségére. Túl időn, túl az anyag létezésén.” – és úgy tűnik, ezzel a mester is egyetértett:
Fel kell ismernünk, hogy az atombomba korában élünk, ahol bármelyik fizikai létező a semmibe tűnhet egyik pillanatról a másikra…Elsőként van a semmi, majd a mély semmiség, végül pedig a kék mélység.
