Tavaly már volt szó a Librariuson az Idáról, akkor utazó riporterünk Lengyelországban nézte meg a filmet és ajánlotta megtekintésre. Azóta komoly kritikai hozsannázás fogadta Paweł Pawlikowski (Szerelmem nyara) filmjét, ami most csodával enyhén határos módon a magyar mozikba is megérkezett.
Ugyanakkor a kapcsolatom az Idával nem indult zökkenőmentesen: az előzetes alapján nagy tétben mertem volna arra fogadni, hogy ez nekem kicsit sem fog tetszeni. Modoros moralizálásnak tűnt az egész. A film megtekintése után sem vagyok biztos abban, hogy az előzetes a legszerencsésebb módon próbál kedvet csinálni a filmhez: a történetből talán kicsit túl sokat mutat, viszont a film természetéről nem árul el annyit, hogy az ember helyén kezelje az Idát.
A történet: a múlt század hatvanas éveiben egy lengyel apáca-növendéket (a címszerepet az utcáról berántott Agata Trzebuchowska játssza) fogadalomtétele előtt tanulmányi kirándulásra küldenek a nagyvárosba egyetlen élő rokonához, a nagynénihez. A nagynéni mellett Ida nemcsak a családjának vérfagyasztó történetével szembesül, hanem a világi élet esetlenségével is. Ida ugyanakkor mégiscsak elbizonytalanodik elhivatottságát illetően.
Fentebb azt írtam, modoros moralizálástól tartottam. Nagy hiba volt, az Idában egy pillanatig sincsen szó öncélúságról, önkényes tanúságokról, vagy rezonőr szereplőkről. Az Ida tökéletesen mesél, nem szájbarágósan: pedig Ida végső vívódásánál láthatóan kilóghatna a lóláb, ám ízlésesen rejtve marad. A másik necces pont a főszereplő egyensúlyozása lehetne a két világ között: de ebben a filmben Ida jóval árnyaltabban landol a városban, mint ahogyan pár évtizeddel korábban tette az indián kisfiú Párizsban.
A visszafogottsághoz a képi világ is tökéletesen illeszkedik. Az Ida kapcsán mindenhol kiemelték a fantasztikus fényképezést, nem egy helyen Tarkovszkij filmjeit emlegetve. Ez azért különösen nagy teljesítmény, mert a film első operatőrét a forgatás kezdete után nem sokkal egészségügyi problémák miatt le kellett váltani, de ez a nézőnek egy pillanatig sem tűnik fel. És ami igaz, az igaz: szétárad a nyugalom az emberben, ahogy nézi ezeket a gyönyörű fekete-fehér képeket, amibe a szereplők szinte csak úgy mellékesen vannak belekomponálva – általában a kép alján, vagy szélén. Megmondom az őszintén, az ilyenekre ritkán vagyok fogékony, de ezúttal nem tudtam nem odafigyelni ilyen apróságokra.
Két tanulságot szűrtem le. Az egyik tanulság: a legjobb, ha az ember meg sem nézi egy film előzetesét. A másik tanulság: az Ida egy nagyszerű és szép film, persze csak akkor, ha a „szép film” kifejezés nem viszi annyira félre az embert, mint az előzetes.
