Aki nem látott még Pintér Béla darabot színpadon, annak egy mentsége lehet – oly nehéz rá jegyet szerezni, mint a Nemzetibe vagy a Katona Kamrájába. (Szerbhorváth György írása Pintér Béla Drámakönyvéről)
Ám aki nem olvassa el Pintér Béla most könyvben megjelent kötetét, az nem hogy a mai magyar dráma lényegéről nem tudhat semmit, de a magyar irodalomról se. Aki meg a mai magyar irodalomról nem tud semmit, az semmiről nem tudhat semmit, a magyar társadalomról pláne. Tehát nem is magyar, hanem valami más.
Súlyos szavak, tudom, de az áhítat szól belőlem. És nyilván túlzok, az angolok egy része is simán meghalt Shakespeare nélkül. És hányan nem jutottunk be Alföldi előadásaira, aztán itt van, még élünk. Valahol örvendetes, hogy a színház ma ennyire élő – ám hogy a művészeten túl a társadalomkritika e formája után ekkora igény van, azt is jelzi, nincs minden rendben a rencerrel.
Amit Pintér Béla és Társulata tesz másfél évtizede, az nem feltétlenül minden elemében új és eredeti, a régióban nem kevesen művelik. A Vajdaságban hasonlóan ragyogóan az Urbán András vezette szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, hogy egy magyar nyelvű kompániát említsünk. De a darabok érzékenysége a múlt kibeszéletlen problémái iránt, vagy épp a maiak iránt ironikus tálalatban számomra felidézik a lengyel Tadeusz Słobodzianek műveit, vagy a poszt-jugoszláv Oliver Frljić munkásságát is. Sorolhatnánk (ha értenénk hozzá).
Mert van itt minden: tánc, zene, móka, kacagás, szleng, vér, szex. De a gyomrunk többnyire görcsbe rándul, olykor azt sem tudjuk, szabad-e nevetni. Még azt hiszik, magán a témán röhögünk. Pedig kínunkban röhögünk. Mert ha Pintér Béla az idősíkok összemosásával és egyéb trükkökkel mintha abszurd darabokat írna, rendezne, amik meg sem történhetnének, mintha a megszaladt/elszállt fantázia szüleményei lennének, nagyon is a földön jár(unk), a valóságban. Ha figyelembe vesszük, íróink mily reménytelenül küzdenek e technikával (lásd a kegyetlenül rossz kvázi-humoros fikciókat a máról meg a jövőről, főleg egyes regényekben), hát Pintér megoldásai még lenyűgözőbbeknek mondhatók.
Megengedem, nem mindenkinek jön be ez a zsáner, ízlések és pofonok. És rengeteg az utalás, a kikacsintás. Egy külföldi a felét sem értené, nem mintha a magyar rögvalóságot meg tudná érteni. Az én kedvencem a Kaisers TV, Ungarn című darab, mely azzal a gondolattal játszik el, mi lett volna, ha 1848-ban már van tévé – hogy csak az egyik lejtmotívumot emeljük ki. És Kossuth Petőfit nevezi ki a Kaisers TV (ejtsd: téfau) helyébe lépő Magyar Nemzeti Élőképvibránc élére, aki el is kezdi a rendezkedést, tisztogatást. A darab 2011-ben született, itt nem ragoznám, mit jelentett ez a magyar közszolgálati tévé meg az én életemben, de ezzel együtt sírva röhögtem végig az egészet. Ám mivel a hatalom és a média kapcsolata sehol sem súrlódásmentes, finoman fogalmazva, hát inkább egy 20. századi örökös (magyar) gondról van szó, nem alkalmiról.
És ez a többi darabra is igaz: betegség, árvaság, zsarnok szülők, a szülő halála, művészkedés, szerelem és megcsalás, a nemzettudattal való molyolás, kórház, kocsma ugyan hol nincs? Árulók, gyilkosok, pandúrok, megalkuvók, karrieristák, hittérítők,alkoholisták vonulnak fel a színtéren – otthon vagyunk, otthon lehet bárki.
A kötetben kilenc darab kapott helyet Pintér Béla és Társulata eddigi 18 művéből – ennek oka, hogy egyes daraboknál oly fontos a tánc, a zene, és annyira háttérbe szorul a szöveg, hogy csak librettóval érdemes kiadni. Pintér Béla pedig egy személyben darabíró, rendező és színész – meg nem mondom, melyikben alkot maradandóbbat. Egy biztos, az mindig felmerül, hogy a műhelymunka során keletkező darabok (noha Pintér tán erősen markában tartja az írást, azaz nem spontán módon íródik-keletkezik itt a szöveg, csak épp nem egyszerre az egész) leírva megállják-e a helyüket? Én csak hármat láttam a kötetben szereplő kilencből, de a válaszom: igen. Amelyeket láttam, technikailag könnyebb olvasni, nem kell visszalapoznom a szereposztáshoz, rögtön világos minden, ki kicsoda, mi fog történni. De ez nem lehet baj. Ahogyan a nem látott műveknél meg pont az az előny, hogy megdolgoztatja a fantáziánkat – vajon hogyan nézhet ki ez a színpadon?
A kérdés akadémikus, de gondolom, nem csak én jártam úgy, hogy előbb olvastam egy darabot, semmint láttam volna. És noha nem csalódtam az előadásban, fantasztikus volt az is, a letaglózó ütés a színházban elmaradt, hisz ismertem előre a „poént”, tudtam, milyen tabu törődik fel. Úgy tűnik, Pintér mintha a legtöbb darabban egyenletesen adagolná a dózist, megkockáztatom, a katarzis szinte folyamatos, nem is tudom.
Csak azt tudom, hogy ha Shakespeare miatt egy cseppet jó volt élni a koszos, büdös, kolerajárványos Londonban, ahol még a gyerekek is sört ittak, mert vizet nem mertek, hát emiatt jó egy kicsit itt élni, és időnként mentális egészségünk védelme érdekében megnézni egy-egy Pintér-darabot. Vagy íme, végre elolvasni azokat.
Budapest, Saxum, 2013, 368 oldal
3950 Ft helyett 3555 Ft
