Írókra jó esetben szavaik miatt, a szavaikkal emlékezünk. A csillagok kedvező állása néha alkalmat teremthet arra is, hogy szobrot kapjanak… (Grozdits Hahó írása)
…s bár József Attila egészalakos lovas szobrára még várnunk kell, addig is van minek örülni, hiszen a sajtóban megjelent hírek szerint Ottlik Gézának szobra lett Kőszegen. Annyira kézenfekvő, és annyira egyértelmű ez a szoborállítás, hogy legfeljebb azon lehet csodálkozni, hogy miért nem volt eddig, hiszen Ottlik nélkül kevésbé lenne ma érdekes az egykori katonai alreál, és a katonai alreál nélkül nem lenne Iskola a határon című regényünk. Szándékosan nem állok elő azzal a párhuzammal, miszerint – kultúrpolitikai akarat és némi tőke segítségével – Kőszeg Ottlikkal úgy lehetne „brand”, mint Eger Gárdonyival. (Mondjuk, lenne olyan veszély, hogy Pierrot és cimborája esetleg megírná az Iskola… történetének folytatását, az író kapcája után folyó kalandos nyomozással, szerelemmel, ármánnyal. De nem akarok ötletet adni!)
Van ok az örömre, hiszen Ottlik szobra jó okkal, jó helyre került!
Van ok az örömre, hiszen nem csak szobor van, de hozzá egy olyan idézet is, amit még nem sikerült elcsépelni!
Van ok az örömre, hiszen a mai – egyesek szerint – forradalmi kulturális viszonyok közepette megfelelt volna a szobor szavak nélkül is, vagy alá lehetett volna biggyeszteni valami semmitmondóbb – másként fontos – szösszenetet, olyasmit, ami kevésbé aktualizálható, mondjuk:
„Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával.”
Van ok az örömre, hiszen a szoborhoz tartozó szöveg nem csak vállalható, de vállalandó is:
„De író nem állhat a hatalom napos oldalán. Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük a civil becsületünket, emberi méltóságunkat.”
Van ok az örömre…
…csak az zavar egy kicsit, hogy a szoborról beszámoló sajtóanyagokban nem találom nyomát Ottlik Géza kőbe vésett szavainak.
Természetesen, örök jóhiszeműségemet ébren tartva azt feltételezem, hogy annyira lenyűgözte a szobor a fogékony firkászokat, hogy nem vették észre, hogy nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük a civil becsületünket, emberi méltóságunkat!
Fotó: Trifusz Péter
