A lakat

A nyomorult Luciella, aki nem is sejtette, hogy a selyemnyereg alatt gennyes seb bűzölgött, a virágkehelyben kígyó tekergőzött, továbbá, hogy az aranytálikóban halálos méreg várt reá, megfogadta nővérei szavát, sa barlangba érvén kivárta az éjjelt, majd úgy tett, miként a varangyos csalók mondták neki. (Király Kinga Júlia Mesék meséje blogja)

A lakat[1]

Második nap kilencedik meséje

Luciella vízért megy a kútra, de belebotlik egy rabszolgába, az pedig elviszi egy palotába, ahol királynői pompában él tovább. Ám a sötét és irigy nővérek tanácsára, miszerint vigyáznia kéne, hogy kivel bújik ágyba, felfedezi, hogy valójában egy szépséges ifjúval hál, emiatt aztán kiesik a fiú kegyeiből, és elüldözik. Sokáig[2] nagy hassal, továbbá elveszetten kóborol a világban, míg végül elérkezik a szerelme házához, ahol fiút szül neki, majd újabb kalandokat követően az ifjú feleségül veszi.

Lisa szenvedéseinek hallatán könyörületesség járta át mindannyiukat, snégynél bizony sokkalta többen voltak, kiknek szemében tengernyi könny remegett, lévén semmi nem indítja meg jobban az emberi szívet, mint az ártatlanok gyötrelmei, de mert a soronkövetkezőség úgy kívánta, hogy a motollát ezúttal Girolama hajtsa meg, amaz előállt, és eképpen szólt: „Az irigységből származó tanács mindig is a sorscsapás szülőatyjának számított, lévén a jószándék álarca mögött a pusztítás ezerarcú réme lakozik, aki pedig Fortunának immár a haját fogja, jobb, ha előre tudja, hogy percenként akár százan is kötelet feszítenek lábai elé, amelybe belebotolva majd szépen orra bukik, miként egy nyomorult leánnyal történt, aki úgy megszívlelte az irigy nővérek tanácsát, hogy a boldogság létrájának tetőfokáról zuhant alá, scsak az ég irgalmából nem szegte nyakát.“

Élt egyszer valahol, valamikor régen egy édesanya, akinek volt három leánya, de mert a nyomorúság úgy megvetette lábát a házában, hogy a szarpatak vizébe visszahömpölygött a balsors tengere is, minden áldott szent nap koldulni küldte őket, hogy megússzák vajmiképp az éhenveszést.

Egyik reggel aztán, midőn megkaparintott néhány káposztalevelet, amiket a palota ablakából hajított ki a szakács, szólt a lányainak, hogy menjenek vízért a kútra, mert megfőzné végre a vacsorának valót. De a lányok javában labdáztak, súgy tettek, mint a macska, mely a farkát egzecíroztatja, hogy adja meg magát[3], mire az anya morfondírozni kezdett nagy zsémbesen:

– Én mondom, én hallom! – mondta, savval fogta a korsót, hogy majd elmegy ő a kútra, noha rendesen öreg volt már, és alig vonszolta magát.

De Luciella, a legkisebbik lánya a következőkkel állt elő:

– Add csak ide, édesanyám! Majd elmegyek én a kútra, sbár nekem sincs annyi erőm, amennyire szükségem volna, leveszem válladról a terheket!

Fogta hát a korsót, és elindult a város végébe, ahol egy kút állt, amely, látván a rémísztő éjszakától elsápadt virágok hadát, szerre lefröcskölte az összeset, csakhogy a virágok között most egy daliás rabszolgafiú hevert, aki megszólította őt:

– Jó napot, szép leány! Ha kedved tartja, eljöhetsz velem egy barlangba, mely a közelben található, én pedig neked adom a világ kincseit.

Mire Luciella, aki már régesrégről várta, hogy elkapja végre a szerencse grabancát, így felelt:

– Hadd vigyem haza a vizet anyámnak, hiszen már nagyon várja szegény, sutána rögvest visszajövök!

Azzal sarkon fordult, hazavitte a korsót, sarra hivatkozva, hogy egy-két száraz ágra is szükség lehet, visszament a kúthoz, ahol a rabszolga megvárta, ő pedig a nyomába szegődött, majd kisvártatva elérkeztek egy darázskőbarlangba, amelynek tetejét vénuszfodorka, továbbá borostyán futotta be, vagyis egy szépséges földalatti palotában kötöttek ki[4], aminek minden szegletéből csak úgy vakított az arany. Salighogy beléptek, százan futottak, hogy asztalt terítsenek tiszteletére, időközben pedig előkerült két készséges szolga is, akik lehúzták róla a nyúzott gönceit, kicicomázták annak rendje smódja szerint, később pedig, mikor leszállt az este, befektették egy gyöngyökkel ésarannyal kirakott ágyba, majd midőn eloltották a mécseseket, valaki melléje bújt.

Így ment ez napokig, míg végül a lánynak honvágya támadt, slátni akarta az édesanyját, ezért szólt a rabszolgának, aki mindjárt eltűnt egy szobában, hogy megvitassa ügyét nem tudni kivel, majd mikor visszatért, egy arannyal teli erszényt nyújtott át neki, smiután százszor elismételte, hogy szedje a lábát, továbbá térjen vissza mielőbb, lelkére kötötte azt is, hogy egysetlen szót se szóljon a helyről, ahonnan elment, sahová visszajön.

Ám most, midőn talpig puccban és kicicomázva hazatért, a nővéreket olyan irigység kerítette a hatalmába, hogy kis híján ráment az életük, lévén a látványt sehogy se bírták megemészteni, samikor a lány úgy érezte, hogy visszamenne a palotába, mindjárt felajánlották, hogy vele tartanak. Luciella azonban elutasította a kompániát, ésugyanazon a járaton át visszatért a föld alá, ahol néhány hónapnyi nyugodalom után ismét haza húzta a megesett szeszélye[5], a rabszolga pedig újfent a lelkére kötötte, amit korábban is, majd ugyanúgy egy erszénnyi aranyat adott neki.

Nos, ahogy az már lenni szokott, ez a jövés-menés megtörtént vagy háromszor-négyszer is, az irigység pedig, akárha sirokkó volna, egyre csak dagasztotta a nővérek sérveit, s minthogy a két rusnya hárpia nem bírta sokáig a megpróbáltatást, egy bökötörrel addig nyomoztattak húguk után, hogy a végén megszimatolták, miként is állanak a dolgok, ezért a legközelebbi alkalommal, mikor Luciella hazatért, mindkettő neki rontott, mondván:

– Noha elhallgattad, hogy miféle élvezetekben van részed, jobb, ha tőlünk tudod meg, hogy utána jártunk a kéjnek, ennek okáért az sem titok előttünk, hogy éjjelente altatót itatnak veled, melynek hatására eszedet veszejted, és nincsen tudomásod róla, hogy egy szépséges ifjúval hálsz. Ha pedig megmakacsolod magad, és figyelmen kívül hagyod a szeretteid tanácsait, lévén a vérünk vagy, ésa javadat akarjuk, miképpen azt is, hogy nagykanállal fölözd az életet, mindössze fél örömökben lesz részed míg világ a világ. Ennek okáért azt javasoljuk, hogy midőn ágyba bújsz, a rabszolga pedig megitatná veled a leheletfrissítő katyvaszát, te csak kérj egy szalvétát tőle, azzal az ürüggyel, hogy megtisztítanád az ajkaidat, majdköpjed ki a lőrét óvatosan, hogy egész éjszaka éber maradj. Mikor pedig megbizonyosodsz róla, hogy férjed az igazak álmát alussza, nyisd ki ezt a lakatot, mert bármekkora legyen a későbbi haragja, ez fogja megsemmisíteni az átkot, ste leszel kerek e világon az asszonyok legboldogabbika.

A nyomorult Luciella, aki nem is sejtette, hogy a selyemnyereg alatt egy gennyes seb bűzölgött, a virágkehelyben kígyó tekergőzött, továbbá, hogy az aranytálikóban halálos méreg várt reá, megfogadta nővérei szavát, sa barlangba érvén kivárta az éjjelt, majd úgy tett, miként a varangyos csalók mondták neki.

Amikor pedig elcsendesedett a világ, elővette csiholókövét, gyertyát gyújtott, síme, ott feküdt mellette a szépségek virága, egy gyönyörűséges ifjú, ki rózsához-liliomhoz volt hasonlatos.

Ennyi szépség láttán azonban nem állta meg szó nélkül, sfojtott hangon eképpen szólt:

– Ejha! Becsületemre mondom, nem fogsz te kicsúszni a karmaim közül! – azzal fogta a lakatot, kinyitotta, sabban a szent minutumban megjelent egy rakat fehérszemély, akik elmondhatatlanul csodás gomolyagokat cipeltek a fejükön. Hanem amikor egyikük elejtette a mótringját, Luciella, aki a könyörületesség kútjának díszpéldánya volt, megfeledkezvén magáról és a helyről, ahol tartózkodott, teli torokból utána kiabált:

– Vegye fel, asszonyom, a gombolyagját!

A nagy sivalkodásra azonban felébredt a herceg, solyan haragra gerjedt, amiért Luciella leleplezte őt, hogy hívatta nyomban a rabszolgát, aki letépte a lányról az úri gúnyát, nyakába varrta a feslett rongyait, sazzal kirakta a palotából. A holtsápadt Luciella, akárha ispotályból menesztették volna, haza vonszolta magát, ámde a két veszett nővére mindennek lehordta, s még egy sor más ocsmányságot is elművelt vele, majd szépen elkergette hazulról.

Így hát nem maradt más, ténfergett ide, sündörgött amoda a nagyvilágban, skikoldulta a megélhetést, majd mikor elérkezett a szülés órája, ő pedig épp Hosszú Torony városában rostokolt, bekérezkedett a palota szalmájára, s felettébb szerencsésnek érezte magát, lévén az egyik udvarhölgy, aki igen derék asszony hírében állt, szállást adott neki, továbbá mellette volt akkor is, mikor megürítette hasát, és egy kisfiúnak adott életet, aki olyan szépséges volt, mint a búzakalász.

Ám a szülést követő éjszakán, midőn mindenki az igazak álmát aludta, egy szépséges ifjú lépett a szobába, mondván:

– Ó, gyönyörű kisfiam, ha az anyám tudna rólad, aranykádban fürösztene, arannyal pólyálná be picinyke testedet, ésha a kakas sose szólna, itt maradnék örökre veled!

Ezeket mondotta, és az első kakasszóra úgy elhúzta a csíkot, akárha higany gurult volna odébb.

Az udvarhölgy, aki rájött a turpiságra, lévén minden éjjel ugyanazt citerázta a szépséges fiatalúr, jelentette a királynőnél az ügyletet, amaz meg – midőn a Nap orvosruhát öltött, saz ég kórházából elbocsájtotta a csillagokat –, kidoboltatta a kegyetlen hírt, miszerint öljenek le nyomban minden kakast, megözvegyítve és egy időre elhallgattatva a tyúkokat is.

Majd mikor újfent rájuk esteledett, az ifjú pedig visszasettenkedett a palotába, a királynő már ott várta az ágyúcsövön, ésnem nyúzta az időt lencsét pucoválva, hanem felismerve benne édes gyermekét, a nyakába borult, és össze-vissza csókolta a fiút. S mivel az átok, mellyel egy bökötörasszony sújtotta, arra kárhoztatta, hogy addig bolyongjon hazájától távol, amíg az anyja megöleli, továbbá a kakas se szól, most, mikor minden egybe vágott, a bűbáj is szertefoszlott, a rossz befolyás pedig elvesztette minden erejét.

Így hát a királynő visszanyerte fiát,kapott egy unokát, aki ékszernek tűnt, miképpen Luciella is tündéri férjet kapott, a nővéreket pedig, miután húguknak szerencséjét kiszimatolták, sbazaltképpel kunyerálták járandóságukat, esküvői torta helyett másnapos pizzával kínálták meg, s ugyanazt a petákot vágták a képükbe, ők meg hőbörgöve beismerték végre, hogy:

Az irigység fiacskája maga a gutaütés.