Traktoroslányok Kalickában

Bármennyire is ekézzük az Érik a nyarat, végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen könyvről beszélgethetünk. Mészöly Ági írása.

(Érik a nyár – az antológiáról Szekeres Nikolett kérdezte Both Gabit, Varga Bettit és Wittmann Ildikót a Kalicka Bistroban)

Both Gabi, Varga Betti és Wittmann Ildikó, mint a FISZ Kritikustusa-rendezvénysorozatának aktuális főszereplői az asztal egyik oldalán. És Szekeres Nikolett, mint moderátor ezúttal. A másikon a közönség, könnyen megszámlálható, leginkább érdekelt és/vagy szakmabeli, mint efféle eseményeken megszokott.

Az asztalon, terítéken mintegy, a Cerkabella Kiadó újdonsága, az Érik a nyár.

Ha én kötet lennék, remegő lapokkal állnék e személyek elébe egyesével is, nemhogy együtt. Még ha a rendezvény címe – Kritikustusa – azt engedi is sejteni, hogy vita lesz itt, érvek pro és kontra, valaki aláz, valaki magasztal, szigorúan, megkérdőjelezhetetlen esztétikai normák mentén. Már ha lehet ilyet, egyáltalán. Lenne bennem némi félsz, nem is kevés.

Szekeres Niki a kötet címe és koncepciója felől indítja a beszélgetést. Egy ilyen, pontosan körülhatárolható tematika erősen behatárolja az alkotók lehetőségeit, ugyanakkor megmutatja, milyen markánsan elkülönülnek az egyes szerzők szövegei szemléletükben és stílusukban egyaránt. Both Gabi egy harántvágással azonnal a tematizálás negatívumaira hívja fel a figyelmet – ez egy kritikustól egyáltalán nem vehető zokon -: a szigorú behatároltság bizonyos szerzőknél nyögvenyelőssé, erőltetetté tette a szövegeket, néhány meséről messziről látszik, hogy felkérésre készült, s ez nem tesz jót a kötet színvonalának.

Még akkor sem, teszi hozzá Wittmann Ildikó, ha az antológia szerzői és illusztrátorai tagadhatatlanul a kortárs gyermekirodalom első vonalába tartozó alkotók.

A szigorú tematika tudatos szerkesztést sejtet, veszi át a szót mosolyogó nyugalommal Varga Betti, ám érdekes megfigyelni, az alkotók számára milyen gócokat, problémákat vet fel a nyár: az unalom, a szabadság árnyoldalai, a pénz és törődéshiány több műben is központi szerepet játszik. Hiányzik viszont a humor, illetve a vakáció valamilyen új, szokatlan perspektívája, vezeti tovább Szekeres Nikolett biztos kézzel a beszélgetést.

Mintha a legfőbb szerkesztési elv az lett volna, hogy jól csengő nevek mindenféle logikai kapcsolat nélkül kerüljenek egymás mellé, mondja valamelyik kritikus lélek, s ezzel mindenképpen szerez magának egy pontot a tusában.

(Ha én lennék a könyv az asztalon, most elkámpicsorodnék. Egy parádés hárítás, egy ötletes riposzt azért hiányzik ide.)

Igen, ez jellemző általában az illusztrációk és a szövegek egymáshoz viszonyulására is, teszi hozzá Both Gabi. Hogy sokszor nem is viszonyulnak egyáltalán. Példaként Kukkorelly Endre versét és a hozzá készült Rofusz Kinga festményt említi. Ez után már lehetetlen nem beszélni az illusztrátorok munkájáról, és elég nehéz nem elismerően tenni ezt – a tusakodók megpróbálnak visszafogottan lelkesedni, de csak hellyel-közzel sikerül nekik.

A szövegek és szerzőik is sorra kerülnek, naná. A hangnem alapjában véve pozitív, nem ritka az elismerés, de a legnagyobb név vagy népszerűség sem ment meg bizonyos költő és író cimborákat attól, hogy akár az antológiába kerülés jogosságát megkérdőjelezzék szigorú hölgyeink.

Ez lenne az utolsó pont, ahol markáns vita alakulhatna ki a kritikus szemléletű hölgyek között, összecsaphatnának a pengék, villanhatnának a tőrök. És bár van olyan mű, mely valamelyest megosztja az értékelésre jogosultakat, senkit nem hoz tűzbe az egyet nem értés parazsa, s a szakmaiság sem lép túl a „hát, szerintem ilyen szóhasználat nem megengedhető” – „mondjuk nekem, főleg az eleje, bejött” érvrendszeren. A hozzáértők nagyjából hasonló véleményen vannak az egyes alkotásokat illetően – bár ezek a vélemények igencsak eltérnek a reprezentatívnak nem nevezhető mennyiségű és összetételű, ám a megcélzott olvasórétegből kikerülő otthoni olvasógárda nézeteitől.

A kötet kap még néhány fricskát az előszó hiánya, a megcélzott olvasói életkor eldönthetetlensége miatt, aztán Both Gabi észreveszi, hogy az asztalon heverő példány kemény borítója már hullámosra ázott saját könnyeiben.

Azért azt ne feledjük el, hogy bármennyire is ekézzük az Érik a nyarat – mondja hirtelen – végtelenül szerencsések vagyunk, hogy ilyen könyvről beszélgethetünk. Hogy ilyen kiállítású könyvet, minőségi szövegekkel és gyönyörű rajzokkal, adhatunk a gyerekek kezébe. „Szóval ekézünk meg minden, de ki kell jelenteni, hogy tök jó, hogy van ez a kötet. Hogy ilyen illusztrátoroktól és ilyen szerzőktől olvasgathatnak mesét a gyerekeink, lustán lapozgatva összevissza” – mondja összefoglalásként, és ezzel mindenki egyetért. Hogy tényleg tök jó, persze, a kritikai megjegyzések oka leginkább, hogy ha esetleg a Kiadó újra ilyesmiben gondolkodik – és gondolkodik, naná – ezek az anomáliák is kiküszöbölhetők legyenek.

Kicsit meg is könnyebbülnek lányok-asszonyok, a mai szántásnak vége, a traktorról le lehet szállni, jön a kérdezgetős-beszélgetős rész, a maradék közönséggel együtt elférnek egy nagyobbacska asztalnál. A tusa kerekasztal-beszélgetéssé alakul, igazivá és moderálatlanná, az Érik a nyár meg sóhajt néhány nagyobbfajtát, kisimul, kicsit talán unatkozik is. Már csak fél füllel figyel, és amikor senki sem néz oda, lustán, ráérős-nyáriasan lapozgatja magát összevissza.