Janó kopasz. Vagy ahogy mondani illik: tar. De nem. Janó nem tar. Janó kopasz.
Gyerekkoromban nagy élvezettel paskoltam a fejét, élveztem, ahogy tenyerem csattog a csupasz, fényes bőrkoponyán. Ő pedig tűrte szelíden pajkoskodásomat.
Mindig szerették a gyerekek.
Szerettem én is.
A felnőtteket már kihozza néha a sodrából. Sokat beszél, politizál, mindig beszél, kritizál, mindig politizál.
Ahogy Borcsa, a felesége mondani szokta: „morog ez mindenér”!
És tényleg morog. Ahányszor csak meglátogatom őket egyre ritkábban – mindig megkérdezi: Nusika, nem mész még férjhez?
A fejcsóválásomat persze nem várja ki, már folytatja is.
– Keress valami gazdag krapekot, aztán vetessd el magad, amíg fiatal vagy és válogathatsz!
Én, aki csak neki vagyok Nusika, a régi szép idők emlékeibe kapaszkodva egyetértést színlelek, miközben – mint mindig – hagyom, hogy szavai elrepüljenek a fülem mellett.
– Jaj, Apád, hagyd már szegény lányt! – próbálja csitítani Borcsa, de persze tudja, hogy törekvése hiábavaló.
– Szedd meg magad mielőbb, ne törődj senkivel, csak magaddal, mert ez a mocskos rendszer tönkre tesz előbb-utóbb mindenkit!
Legyél politikus! Ne félj, azoknak nincs gondjuk a megélhetésre!
Ezeket még elmondja néhányszor, Borcsa szegény meg „jaj, Apádoz”; én bólogatok; aztán már megyek is tovább.
Azt hiszem, Janó látszat-boldogságellenes.
Aki éppen elégedett az életével, abba belemar a szavaival, akibe belemar az élet, ápolja a tetteivel.
Nincs nap, hogy ne veszekedne Borcsával, hogy csak a látszat kedvéért ne rúgna bele annak butává dédelgetett kutyájába. Aztán, ha senki sem figyel, maga mellé ülteti az ebet a kanapéra, és együtt nézik a tv-t. Persze csak a parlamenti közvetítést!
Este pedig bekullog a fürdőszobába. És meleg vízzel, finoman megmossa Borcsa hátát, melyre egész nap csak a szitkokat pakolta.
Janó anyjával csupán néhányszor találkoztam, többnyire karácsonykor. Fejkendős, vékony, fekete sokszoknyás, apró néni volt, igazi mama. Kanizsamama. Egymás között csak így emlegettük. Merthogy nagykanizsai otthonát csak ünnepekkor hagyta el.
Kanizsamama irigylésre méltó részletességgel mesélte el újra meg újra az életét (születésétől egészen a majdan bekövetkező szomorú haláláig). Nemcsak az emberi képzelet volt képtelen követni a szóáradatot, de a műfogsora is hangos csattogással jelezte, nem bírja az iramot.
Hiába.
Én szerencsére mindig megúsztam egy-egy bökős-bajszos puszival a dolgot. Nem kellett érdeklődést képmutatnom a századszor is előadott élettörténet iránt.
Janó számtalanszor pörlekedett a Mamával, amiért az hetven éves korától egészen kilencven éves korában bekövetkezett haláláig minden nap elsiratta egyszer-kétszer magát.
Hogy éreztesse, számára a halál épp annyira közömbös és haszontalan, mint az élet, hogy a halál még szóra sem érdemes, úgy félóránként egyszer elmondta: neki nem kell temetés, az is csak a pénzt viszi. Dobják ki a testét az árokpartra, legalább a kukacoknak lesz mit enni ebben a mocskos rendszerben.
Aztán Janó egyszer csak szédülni kezdett.
Bár meggyőződése, hogy ennek a mocskos rendszernek az orvosai is csak az ember pénzére utaznak, elment kivizsgálásra. Gyógyszerekkel beállították a vérnyomását, de a szédülés nem múlt el.
Janó, aki igazi parasztszorgalommal dolgozta végig az életét, szinte már menni sem tudott egyedül, olyan hamisan forgott körülötte a világ. Tehetetlen volt és szánalomra méltó.
Kiderült: agydaganata van.
Beborult.
Janó, aki küldetésének érezte, hogy elvegye mások életkedvét, hogy meggyőzzön mindenkit arról, az élet nem ér semmit, megrettent, hogy ezt a semmit most elveszíti.
Mit elveszíti!? Elveszik tőle!
Nem szólt senkihez, nem duzzogott, de nem tudta kiverni a fejéből, hogy a daganat és a halál egymástól elválaszthatatlan jó barátok, mi több: vértestvérek.
Aztán akarata ellenére hit termelődött a lelkében, hinni kezdte, hogy az ő semmije még sem ér a végére.
Még nem ér, nem érhet a végére.
Olyan erősen kapaszkodott Borcsa kezébe, amit azelőtt csak elvétve érintett, mintha az lenne az egyetlen, ami a földi léthez köti.
Már otthon van.
Meglátogattam.
Megszelídülve ült a hintaszékében, kicsit levékonyodva. Csupasz fején vékony vonalakból álló négyzet. A műtét léke.
Kék szeméből ismeretlen szeretet áradt felém.
Gyöngéd mosollyal nézett rám, aki már rég nem paskolom a fejét, rám, aki még nem talált magának gazdag partit, rám, aki ebben a mocskos rendszerben mégis merek fiatal lenni.
Szeretett engem.
Sőt! Még Borcsa kutyáját is szerette.
A halál minden kérget letört Janó szeretetéről.
Nem várom a szokásos kérdést, érzem, hogy nem lesz kérdés. Janó szemében nincs kérdés, csak elfogadás.
Hónapok teltek el a műtét óta, Janó ismét ereje teljében van. Feje majdnem ugyanolyan sima és fényes, mint régen. És már veszekszik Borcsával, és már fenékbe billenti Borcsa eszetlen kutyáját. Csak a látszat kedvéért.{jcomments on}
