A kimondott szó, mint az elnyomás eszköze

Mi van akkor, ha a beszélt nyelv, a kiejtett szó droggá változik azok számára, akik hallják, s mikor eljő a csend, belehalnak az elvonási tünetekbe? – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]

A tizenéves korom óta elolvasott többezer oldalnyi science fiction után sokszor úgy érzem, hogy igazán izgalmas, új zamatot, érdekes fordulatot tartalmazó művel már aligha találkozhatok. „Hát igen, legalább egyszer már mindent megírtak” –morfondírozok magamban, mikor olyan regény kerül a kezembe, melynek alapötlete, bizonyos fordulatai vagy stílusa ismerősnek tűnik.
Az 1972-ben született China Miéville Konzulváros című, nemrégiben megjelent kötete azonban valódi meglepetés volt. Ha vigyázok is rá, nehogy túlságosan elragadjon a lelkesedés, akkor sem mondhatok róla kevesebbet, mint hogy már rég nem olvastam ennyire újszerű, meghökkentő, mellbevágó science fictiont.
A fiatal angol író nem ismeretlen a műfaj kedvelői körében. Első regényét (King Rat) International Horror Guild és Bram Stoker díjra jelölték. Második regénye (Perdido Pályaudvar, végállomás) elnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, valamint Hugo-, Nebula- és World Fantasy díjra is jelölést kapott. Az angliai Norwich-ban született író tizennyolc éves korában egy évig angoltanárként dolgozott Egyiptomban, és ott máig tartó érdeklődés éledt benne az arab kultúra és a közel-keleti politika iránt (Angliában maga is aktív politikus). 1994-ben Cambridge-ben folytatta tanulmányait, ahol szocioantropológiából B.A. fokozatot, majd a London School of Economics-on M.Sc. ill. tudományos fokozatot szerzett nemzetközi kapcsolatokból.
Miéville munkájára – saját bevallása szerint – a 19. század elei fantasy ponyva, vagyis a ma már klasszikusnak számító horror-, dark és misztikus történetek voltak a legnagyobb hatással. Ezen kívül írásain tisztán érezhető a „szerepjátékos előtanulmány, gyakorlat és hagyomány”, hisz tizenévesen számtalanszor bolyongott a „jó öreg” Dungeons & Dragons világában.
Chine Miéville saját stílusára a „weird fiction” (megrázó, felkavaró fikció) jelzőt szokta használni, s ez bizony tökéletesen igaz legújabb magyarul megjelent művére, a Konzulvárosra is. A történet kezdetén a beláthatatlanul távoli jövőben, az emberek és egyéb értelmes exofajok által már felderített világűr legszélén találjuk magunkat. Arieka kicsi, jelentéktelen, ám rendkívül különleges bolygó. Lakói, a kissé angyalszerű, röpképtelen szárnyakkal és két, egyszerre beszélő szájjal rendelkező intelligens lények, akik a biotechnológia mesterei. Szerszámaikat, közlekedési eszközeiket, sőt a házaikat sem tervezik, összerakják, megépítik, sokkal inkább tenyésztik. Ha csavarkulcsra, oxigéntermelő sisakra vagy épp nagyteljesítményű generátorokra van szükségük, némelyiket a tanyákon található tenyésztőkádakban, keltetőkben „hozzák létre”, másokat pedig az általuk nevelt, különös, végtelen mezőkön legelésző gyár-állatok szülik meg.
Már ebből is látható, hogy Arieka valóban szokatlan szeglete a fantázia birodalmának. Ám Miéville ennél sokkal tovább megy – mondhatni: sokkal merészebben repteti a fantáziáját. A történet első 100 oldala épp ezért valóban elszánt science fiction olvasót igényel, aki nem csupán a fordulatos kalandokat, Lucas-i űrcsatákat, de a fiktív filozófiai kérdések boncolgatását is szereti és képes élvezni. Arieka lakóinak létformája, kultúrája ugyanis nem a biotechnológia kissé bizarr alkalmazásától, hanem attól igazán egyedi, hogy ők (ilyen lények, efféle civilizáció) az emberi logika szerint nem is létezhetnek! Hogy miért? Mert a kissé esetlen, bár más szemszögből nézve nagyon is fenséges ariekaiak legfőbb jellegzetessége, hogy a Nyelvben, saját egyedi, különleges nyelvükben élnek.
Nos, igen, elég nehéz ezt elmagyarázni, maga a szerző is megküzd vele (szerencsére sikeresen, sőt, anélkül, hogy a fejtegetései unalmassá válnának). Kell az az első 100-150 oldal, hogy a még oly gyakorlott science fiction olvasó is elkezdje érteni, mit is jelent valójában az ariekaiak és különös Nyelvük viszonya. Miéville rendkívül ügyesen, jó érzékkel adagolja történetében az akciót és a „nyelvészkedést”, míg végül eljut a társadalomfilozófia legfontosabb, a ma élő emberi civilizáció által is kutatott és megszenvedett kérdésekhez.
A főszereplő és egyben történetmesélő narrátor Avice fiatal nő, aki az emberek lakta ariekai Konzulvárosban született, árvaházban nevelkedett, majd immerpilótává lett (az immer Miéville világában kb. a minden sci-fi kedvelő által hipertérként ismert, a valós anyagi dimenziókon „túl” létező térrel azonosítható, annyi „plusszal”, hogy az immerben áramlatok, sőt, multidimenzionális lények, ragadozók és prédáik is léteznek – ez rendkívül hasonlít Ian Watson Warhammer 40000 című regényfolyamának káoszdimenziójára, melyben épp úgy közlekednek az űrhajók, mint az immerben, de ez a hasonlóság cseppet sem bántó). Avice-ről érdemes még tudni, hogy igazi „lébecoló”, vagyis úgy kerüli a nehéz munkát, a felelősséget és a veszélyt, ahogy csak tudja, kivéve, ha az immerben repülhet, ami számára sokkal több, mint puszta meló. A főszereplő laza jelleme és a történet tragédiák sorába torkolló iránya, izgalmas feszültséget teremt. Képzeljük csak el, milyen érdekes tud lenni, ha egy csakis önmagával törődő, élvezeteknek élő, már-már hedonista személyiség (Avice a történet kezdete előtt már kétszer volt férjnél és egyszer nős – igen, jól olvasták!) egy csodás, érzékeny civilizációt pusztulással fenyegető, politikai ármányokkal, fegyveres összecsapásokkal tarkított katasztrófába sodródik, sőt, abban – akarata ellenére – vezéregyéniséggé válik!
China Miéville remek mesélő, aki nemcsak a kaland-filozófia-szociológia látszólag egymástól idegen, egymást taszító-kioltó hozzávalóit adagolja mesterien, de végig képes fokozni a feszültséget. Olyan alapvető kérdéseket dob fel, mint pl. a nyelv és a lélek viszonya. Mi van akkor, ha olyan civilizációval találkozunk, amely csakis akkor érti a mondandónkat, ha a szavaink mögött nyitott, őszinte elme lakozik? Milyen volna egy olyan lény, amely nem képes hazudni, sőt, ha hazugságot hall (legyen az olyan apróság, mint hogy azt állítjuk: a kocka kerek), máris sokkot kap, összezavarodik? Mi van akkor, ha a beszélt nyelv, a kiejtett szó droggá változik azok számára, akik hallják, s mikor eljő a csend, belehalnak az elvonási tünetekbe?
És vajon mi történne akkor, ha megvalósulna korunk politikusainak (rém)álma, és az általuk kimondott szavak, csúsztatások, hazugságok, parancsok mind-mind egy-egy löket drogként hatnának minden emberre?
China Miéville Konzulváros című regénye már a megjelenés pillanatában alapművé vált, amit azonban nemcsak a science fiction műfaj kedvelői, de minden olvasó számára szívből ajánlok, mert amit a szerző boncolgat benne, az a mai társadalmak, a mostani emberi civilizáció egyik alapvető kérdése: vajon a nyelv, a kimondott szó lehet-e az elnyomás eszköze?
Az Agave kiadó fontos művet adott a kezünkbe, ám néhány szót muszáj ejteni az inkább bosszantó, mint zavaró hibákról. Juhász Viktor fordítása, ha néhol meg-megbotlik is (pl. „A nyelv az lenyomás eszköze, csak más eszközökkel.” 421. o.), lényegében nagyon olvasmányos, kellemes stílusú. Ami azonban kifejezetten bosszantó (és ez nem a fordító hibája), hogy a korrektor bizony rendesen „ellébeckodta” a munkát. A szövegben viszonylag sok az elütés [pl. „…zavajra…” 29. o., „Egyformák voltka…” 85.o. plusz itt a mondat is értelmetlen], az oldalszámok pedig szinte olvashatatlanok (tipográfiai malőr). Ezen apróságokon túl viszont számos sokkal komolyabb korrektori hibát is lehet találni, úgy mint duplán szereplő, vagy egymással felcserélt szavak, rossz ragozás, stb. [néhány példa, ami nagyon fájt: „Jöttek küldöttek, gazdálkodó remeték a világtól elzárt külső kommunákból, gazdálkodó remeték.” 14.o., „Az egyik rendőr biccentett a Gazdának felé…” 28. o., „…miközben miközben patakzott…” 282. o., „…eddig számomra eddig…” 285. o.]
Mindettől függetlenül azonban a Konzulváros jól olvasható, tiszta, remekül fordított és szerkesztett regény, ami egyetlen nyitottan gondolkodó olvasó polcáról sem hiányozhat.