Kicsit megmenteni való, dörzsölt, nyers, szófukar, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen és cinikus. Esendő. Aki megtörik, így aztán zokogva lehet neki megbocsátani. Valaki, akinek sosem állt jól a glória – Fehér Renátó írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Van az a Victor László nevű figura a Casablancában, aki éppenséggel cseh. (A történet szerint a már megszállt Prágában tartóztatta le a Gestapo, és vitték koncentrációs táborba, ahonnan aztán megszökött.) Most emiatt az – utólag az derült ki, hogy egyáltalán nem hangsúlyos – cseh vonal miatt néztem újra a filmet, ami szerintem egyébként is zseniális. Mindig is annak gondoltam. Például van az a jelenet, amikor a Die Wacht am Rhein-t éneklő nácik hangját elnyomja a válaszul a Marseillaise-be belekezdők kara. (Van az MTK-stadionban forgatott Menekülés a győzelembe című John Huston-film Stallonéval, Pelével, Michael Cainnel, Egervári Sándorral. Felharsan abban is a francia himnusz, ám ott inkább kínos, izzadtságszagú és hatásvadász a rendezői ötlet.)
Ha most el is tekintek attól a homályos háttér-információtól, hogy a földalatti mozgalom, az ellenállás és a győzelem, tehát a közügy érdekében hasznos és szükségszerű lehet, hogy az Ingrid Bergman által játszott (amúgy norvég származású) Ilsa is repülőre szálljon (Lisszabon, onnan meg az USA felé), akkor végül is a szerelmi háromszöget, kizárólag a magánéleti szférát nézve azt mondhatom: (noha ez rendkívül szokatlan, de) a Jófiúval megy a nő. Ám ez mégsem csak az albínó lovon érkező herceg esete. (Lehet, hogy én őrültem meg véglegesen, de mintha azt, hogy fehér ló, nem lehetne Horthy-mentesen leírni manapság; és mi lesz így azzal, hogy Fehérlófia? Köszipuszi, aktuális magyar közbeszéd!).
Szóval, a mesékben a szőke hercegnek nincs konkurenciája, úgy könnyű. Kertész Mihály filmje viszont megrajzolja a Visszautasíthatatlan Rosszfiút, Ricket (Humphrey Bogart), akit a végén az Ilsák mindig választani szoktak. Viszont a Casablanca kivételes pillanat a szerelmi háromszögek történetében (és különleges, ettől is): ő, a Rosszfiú marad végül egyedül. Ugyanakkor Rick (persze köztársaságpárti, Franco-ellenes spanyolos múlttal, majd konspirálva a nácik ellen, tehát ez ügyben Victor László szövetségeseként) itt szerelmes férfiként, szeretőként nem hoppon marad, vagányként, nagymenőként nem leég. Nem győz, de nem is veszít. Lemond, de az ezzel járó erkölcsi tőkét nem a vetélytárs, Victor László ellenében szerzi meg. Szóval lóg a szeren a tíz pontos gyakorlat után.
Ha Victor László Ilsával és nem a Harmadik Birodalom valamelyik képviselőjével áll szemben, akkor kiszámítható, higgadt, józan, udvarias és makulátlan (ezek persze nem Ilsa kötődésének, csupán a nagyra becsülésének lennének a szavai). Amúgy meg ugye bátor, tántoríthatatlan, kiérdemelhetetlen, lelkesítő, rajongásra méltó hős. Egyetlen mondat igyekszik árnyalni a képét; ő maga mondja Ricknek: „Szentnek nézett, aki csak a hitéért lángol?” – noha az eredeti angol változatban nincs szentté avatás, az üzenet ugyanaz: You seem to think of me as just the leader of a cause.
Vele szemben van ott egy casablancai Rick (a nekik megmaradt Párizsról most ne essék szó), aki lekezelő, láncdohányos, kicsit piás, kicsit megmenteni való, dörzsölt, nyers, szófukar, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen és cinikus. Esendő. Aki megtörik, így aztán zokogva lehet neki megbocsátani. Valaki, akinek sosem állt jól a glória („I’m no good at being noble”).
Az egyikféle tehát maga a kihívás, a játszma, a másikféle maga a vitrin. Meg aztán (bár erről már a Casablanca nem beszél, csak én) a tökéletlenségnél, amelyik a megbánás után is követ el hibákat, nincs semmi vonzóbb; a kitervelt ballépéseknél pedig nincs szánalmasabb.
Tízből kilenc Ilsa szajkóz a biztonságról, hogy érezni azt akarja, szüksége arra van. Tízből kilenc Ilsa mégis Casablancában marad Rickkel. Ilyen ez a Hollywood. Csak Ingrid Bergman repül el.
