Negyven év a MÁV-nál kalauzként hosszú, sok utas van, kérem, kinek pakkja bosszú, másnak gyűlölködés, harag, vak ítélet, mellyel, ha mód van rá, bántja a gyengébbet.
Te csak bámuld a vásznat kísértetéjek során, s próbálj nem visítani, mint malac, kit imént szúrtak tokán. Mostantól a Hátborzongorista klimpíroz neked; rémmeséket zongorálnak a zörgő csontkezek…
Mozdony fütyült a kecskeméti indóház előtt, a kupék zsúfolásig tele, mint megannyi emberbefőtt, s ettől szegény Vanek Gazsit megint kitörte a frász, hisz kalauz volt ő, kit minden utas csak anyáz, gyűlölve benne azt, hogy jegyet firtatva nyomukban jár, s azonnal megbünteti, kit bliccelésen talál.
„Ha csak felét tudnád annak, édes hitvesem, hogy nékem napra-nap mit kell kiállnom, rögvest megértenéd, hogy szép egyenruhám levéve, itthon miért kell annyit piálnom, sörbe, borba, füttyös barackba fojtva bánatom, míg másnap hajnalban újra el nem indul átkos vonatom” – dőlt bánatos panaszszava Vaneknak minden este, ám neje csak legyintett, hisz urát már ő sem szerette.
Elgördült tengelyén negyven év, mit Gazsi szolgálatban töltött, bús sorsa sínpárján tízezer vaskerék dübörgött, s azon millió utas, kik szívből rühellték őt, a kék egyenruhában rájuk vadászó jegyellenőrt.
„Az első egy nő volt, bő szoknyás vidéki asszony, kit jegy híján muszáj volt a peronra kiraknom,” – emlékezett Vanek pályája véres kezdetére – „kinek párja megvert, mert a nő erre kérte. S aztán jött sorra mind a többi, kit büntetnem kellett, volt ki rúgott, más leköpött: kitől mi tellett. Olyan csak ritkán akadt, ki csendben belátta, az utazásnak bizony megvagyon az ára, s ha bliccen is kaptam, mégsem hisztizett, hisz tudta, a jó utas jegyvételkor fizet” – merengett Vanek a szerelvény végében, s érezte, valami fortyog a lelkében, szottyos emlékek ragacsos elegye, s csak zakatolt-zakatolt a gyorsvonat kereke.
„Negyven év a MÁV-nál kalauzként hosszú, sok utas van, kérem, kinek pakkja bosszú, másnak gyűlölködés, harag, vak ítélet, mellyel, ha mód van rá, bántja a gyengébbet.”
Vanek Gazsi látott apát verni fiát, s fivért, aki szívből gyűlölte a húgát, máskor csendőr szállt föl, vagy épp sok katona, hogy halálba vigye azt, kinek nincs passzportja. Van, hogy ártatlant ver az utasok csürhéje, csak mert irritálja a másik szaga, színe, vagy épp a ruhája dühítette fel, s ha kérdezed, miért, hörgéssel felel. A kalauz pedig köztük jár és nézi, ahogy a sok utas egymás lelkét tépi. Vanek Gazsi szíve, mint szivacs a vizet, úgy raktározta el mind a gyűlöletet, csontja haraggá vált, gyomra epével telt, veséje és mája gyilkos mérget termelt, beleiben sár folyt, tüdejében mocsár – s ekkor a szerelvény Szajol előtt megállt!
Az egyetlen szemtanú, aki ezt túlélte, a borzalmas eseményt eképpen mesélte:
„Bár kalauzt láttam a kupéba lépni, jegyem birtokában nem volt okom félni, hát ültem a helyemen, s néztem, mi történik, hallottam, ahogy a kalauzt becsmérlik, szidva néki anyját, feleségét, húgát, pedig ő mást nem tett, csak végezte a dolgát: jegyet likasztott, majd jó utat kívánt, ám mit ezért kapott, az kérem biz’ zsenánt, merthogy volt két utas, bajkeverő fajta, ki a jegykérésre a vizet felkapta, s hőbörögni kezdve a kalauzt böködte, szidta, megalázta, sőt, a falhoz lökte.
A kalauz ekkor remegni kezdett, a két szeme kidülledt, az ajka levedzett, torkából bugyborgás hangja tört elő, s fejében, úgy tűnt, felforr az agyvelő. Eztán már minden oly gyorsan történt, láttam szétrepedni a kalauz bőrét, sebeiből sűrű, barna ragacs áradt, s mindent elborított az iszony és búbánat. Merthogy az volt, kérem, ehhez kétség sem férhet, mi akkor szétvetette azt a szerencsétlent, a sokéves szitok, gyalázat és bűn végül gátját töri és sárszörnyet szül!
A kupé gyorsan megtelt a barna ragaccsal, láttam, kit utolér, az azonnal meghal, fogtam hát, s rángattam bőszen a vészféket, aki tán elfut, még életet remélhet. A kalauzból ekkor már semmi sem maradt, csupán a förtelmes hömpölygés dagadt, elárasztva végig az egész szerelvényt, megfojtva mindenkit, akit csak utolért.
A vonat végre megállt és én kiugrottam, a mezőn keresztül zihálva futottam, míg egy fasornál végül összeestem, s hátrafordulva a szörnyet meglestem. A kalauz fájdalma, mit magába gyűjtött, a szerelvényből immár szertehömpölygött, elnyelve mindent, mi útjába került, a sín két oldalán lassan szétterült, mocsarat alkotva, mit a bűnünk termett, magába foglalva mindazon förtelmet, mely a kalauzban forrongott, s kitört, majd bugyogva, szörcsögve mindenkit megölt.”
A vallomás lezárult, a nő elhallgatott, s mert csendben sírdogált, hát nyugtatót kapott. A kórterem előtt két férfi álldogált, az orvos kérdőn nézett, a rendőrtől választ várt.
„Marhaság az egész, nekem elhiheti, a bűn mocsarát sok csendőr keresi, persze mindhiába, hisz humbug minden szava, mert e nőnek, kérem, megzápult az agya!”
„Hát a sok utassal, ki tényleg eltűnt, mi lesz?” – kérdezte az orvos – „Számuk százat kitesz!”
„Ugyan, drága profom, hisz csupa bugris féreg, parasztok, zsellérek, ostoba cselédek, hiányozni biztos senkinek sem fognak, pótlása meg akad a MÁV-alkalmazottnak, hisz kalauz és fűtő bárkiből lehet, ennyi veszteségen a rendőrség csak nevet.”
Lezárva az akta, iktatva az eset, mely során Szajolnál száz ember elveszett, ám a sínpár ott van, két oldalán mező, melynek neve ma is Mocsári Temető.
KÉP: The blob (sci-fi horror, 1958, rendező Irvin S. Yeaworth Jr.)
