„Néha, amikor angolul álmodom, szidom anyát, / hogy nem tudott jobb világba szülni, szidom apát, / hogy nem bírta magát visszafogni.” – Hankó Tóth Ádám versei Költészet napjára.
Néha megtöltök
Néha megtöltök egy kádat májjal
Szeretem látni, ahogy az alakzatok
Maguktól elrendeződnek
Megtalálják a helyüket
Helyet találnak maguknak
Míg véges univerzumomban
Lassan helyre áll a rend
Néha megtöltök egy kádat májjal
Csirke egészben
Disznó szeletekre vágva
Ha van még időm energiám kedvem
Kerül bele némi borjú is
Kicsorgatom a vért
Majdnem az utolsó cseppig
Hogy ne legyen gusztustalan
De mégse vesszen el az leheletnyi finomság
Diszkrét báj vagy épp elegancia
Amitől súrlódás nélkül csúsznak
Csúsznak végig egymáson a darabok
Csíkok kockák és osztatlan egészek
Néha megtöltök egy kádat májjal
És belefekszem
Bele nyakig
Bele amennyire csak lehet
Amíg el nem nyel
Amíg úgy nem érezhetem
Hogy adni és befogadni
Ennél jobban és többet már nem lehet
Próbálok elmerülni nyakig
Ebben a májjal telt világban
Ahol mindenki ugyanolyan
Csak épp másképp
Néha megtöltök egy kádat májjal
Mert szeretek Istent játszani
Amennyire a bádog határok engedik
Amíg ki nem lóg a térdem
Amíg be nem köpik a nyári legyek
Amíg valaki be nem lép az üzletbe
Mert onnantól Teremtő helyett
Újra csak egy hentes vagyok
A furcsa fiú
A jellegzetes akcentusával
Akinek köszönni igen
De a lányoddal már ne igyon meg
Egy kávét délután
Néha megtöltök egy kádat májjal
Nem nagy dolog az egész
Csak egy szaros ülőkád semmi extra
Semmi más amiről tudnod kellene
Chilavert
A szomszédom Chilavert, az a híres paraguayi kapus,
de hiába kedveskedek neki majomagyvelővel,
nem kanalazza ki a kicsi, formás koponyákból,
gyerekkoponya is lehetne, viccelődök lazán,
de nem érti a viccet, meg nem is érti, amit mondok,
mert nem tud magyarul, én meg nem beszélek másképp,
csak hordom neki át a zsenge majomkoponyákat,
néha átdobom a kerítésen, csak úgy átparittyázom,
vagy átrúgom spiccel, mint egy tizenegyest,
ez egy rítus, mondom neki, ha habzik a szája dühében,
különben is, minek költöztél ide, tanulj meg védeni végre,
különben is, érted, teli szájjal magyar ember nem beszél.
Kockám
Mint Ernő a kockát, vagy Isten a helyeket,
keverte össze a gyomrom kirakhatatlanul
a kocsma asztalon sörrel leöntött
szendvicset.
Amíg a sorban álltam, arra gondoltam, kérek rá egy kis
polipot vagy rákot, de egyik se jutott eszembe angolul.
Néha, amikor angolul álmodom, szidom anyát,
hogy nem tudott jobb világba szülni, szidom apát,
hogy nem bírta magát visszafogni.
De szidlak téged is, hazám, hogy háborogsz, mint
egy rosszul megtervezett szennyvízhálózat.
Én meg hiába nyeltem le az összekevert
Rubik-kockát, a hasam se tudta kirakni,
azóta ha eszembe jut, ülök némán,
és tekergetem, keresve színt a színhez.
Illusztráció: Patai Anikó festménye
