Plüssmackót kapnak ajándékba, akikről kiderül, hogy az anyaméhen belül volt egy ikertestvérük, de meghalt. Angster Mária szakpszichológus olyanokkal is foglalkozik, akik ilyenkorinkább delfint, fókát vagy halat választanak. (Bakos András kritikája)
Engem nem győzött meg Angster Mária klinikai gyermek szakpszichológus, pszichoterapeuta arról, hogy az embereket egy csoportos foglalkozáson lehet emlékeztetni arra, amit magzat korukban átéltek. Ikertörténetek című könyvét mégis végigolvastam, mert a szerző szemlátomást tiszteletben tartja a hozzám hasonlók kételyeit. Meggyőzés, tanítás helyett elgondolkodtatni akar, időnként finoman emlékeztet, hogy most alakuló tudományterületről beszél, terápiás tapasztalat már van bőven, de a következtetéseket lehet vitatni. Bagdy Emőke, a televízióból ismert szuggesztív előadó, professzor emeritus például nem kételkedik, ez kiderül a kötethez írott előszavából. Azt, hogy a szakmát élénken foglalkoztatja ez a terület, több interjú mutatja be, Angster Mária olyanokat is megszólaltat, akik más módon gyógyítanak. A kötet elején Szakács Zoltán szülész-nőgyógyásszal foglaltatja össze, mit tud ma az orvostudomány a méhen belüli élet „biológiai tényeiről”. Kiderül, egy Stoeckel nevű német orvos 1945-ben, jóval az ultrahang-vizsgálatok bevezetése előtt fölvetette, hogy az ikerfogantatás jóval gyakoribb, mint az ikerszülés. Ez utóbb igazolódott, de ma is nagyon eltérőek az adatok. Szakács azt tapasztalja, hogy a már diagnosztizált ikrek közül, ha az ultrahang-vizsgálaton két petezsákot látnak, az egyik elvesztésének 20-40 százalék a valószínűsége. Ha már mind a két embriót kimutatták, 7,5-35 százalék veszhet el. Az „asszisztált reprodukciós beavatkozások” után fogant terhességeknél ez gyakrabban előfordul. A lombikbébi-kezelésnél leszívják az anya petesejtjeit, laboratóriumi körülmények között zajlik a megtermékenyítés, majd 3-5 nap után ültetnek be az anyába néhány embriót, országonként változó, mennyit. Nálunk általában kettőt, de ha a pár úgy kéri, csak egyet. Viszont több is van, azokat lefagyasztják, mert előfordulhat, hogy szükség lesz rájuk később. „Elgondolkodom rajta, hogy mit tudhatnak egymásról” – mondja a nőgyógyász.
Angster Mária könyve jelentős részben erről a tudásról szól. A pszichoterapeuta azt tapasztalja, hogy nagyon sokféle lelki és olykor testi probléma vezethető vissza arra, hogy az illető még a méhen belül elvesztette egy vagy két ikertestvérét, és létezik egyfajta testi emlékezet, amely őrzi ezt a megrázó élményt. A szerző meggyőződése, hogy amíg ez a tudat alatt érzett veszteség feldolgozatlan, amíg nem mondja ki az ember, mi történt vele, gyakran nem élhet teljes életet. Akikkel foglalkozik, úgy kerülnek hozzá, hogy magányosnak érzik magukat, nem tudják, mi az, amit egyfolytában keresnek, rossz a kapcsolatuk az édesanyjukkal, félnek a gyermekvállalástól, mert attól tartanak, elveszítik a babát, önpusztító életet élnek, kerülik a versenyhelyzetet, nem akarnak sikeresek lenni, betegesen féltékenyek, vagy épp egy éjszaka után arra jönnek rá, hogy a kiválasztottal igazán együtt aludni a legjobb. Kettő helyett esznek, vagy épp ellenkezőleg, el akarnak fogyni ebből a világból. A kötet nagyobbik része arról szól, hogy ezeken az embereken gyakran lehet segíteni, tünetmentessé válhatnak, akár halálos betegségből is felépülhetnek, azáltal, hogy végre tudatosan is átélik a veszteségüket, meggyászolják a testvért. Őt jelképezi a plüssmaci. Felnőtt emberek is megfogadják a pszichoterapeuta javaslatát, megveszik. Egy orvos – aki kettő helyett is dolgozott – mindig nála lévő sztetoszkópjára vett egy mackót a terápia végén. Akik inkább fókát, delfint, halat választanak, a könyv szerint valószínűleg olyan korukban veszítették el ikertestvérüket, amikor még nem fejlődnek ki a végtagok.
Ez például egy azon megállapítások közül, amelyek megállítottak az olvasásban. Leginkább mégis a módszer működésének leírása ébresztett kételyt. A családállítás abból indul ki, hogy mindenkinek megvan a maga helye a családon belül, annak megfelelően, hogy ki kinek köszönheti az életét. A család természetes érzelmi erőtér, amelynek részese az is, aki valami miatt eltávolodott, akit kitagadtak. Létezik családi lélek, amely megszenvedi, ha valakinek nagyon rossz sors jutott. Előfordul az is, hogy egy utód – függetlenül attól, hogy tud-e róla – megpróbál osztozni ebben a sorsban vele, vagy vezekelni miatta. A terápia során a család rejtett információs, érzelmi mezőjét térképezik fel. Az érintettek maguk helyett a jelenlévők közül képviselőket választanak, akik középen elhelyezkednek valahogyan, érzelmeikre hallgatva. A terapeuta kérdez, figyeli a képviselők és képviseltek reakcióit, és ez alapján tovább kérdez, olykor új képviselőt állít be, például a meghalt ikertestvér helyett. Azt olvassuk, hogy a legtöbb esetben végül minden kiderül, és mindenki megkönnyebbül, könnyezik.
Miben különbözik ez egy szellemidézéstől vagy egy vallási szertartástól? Ez elsősorban a terapeután múlik, hiszen ő próbálja uralni a szemlátomást nehezen kiszámítható érzelmi hullámzást. Abban, hogy ez sok esetben segít, nem kételkedem – de a képviselet hitelességében igen, abban, hogy a felfokozott érzelmi állapotban lépegető, egymást megölelő, idegenek sorsát átérző emberek reakciói egy az egyben komolyan vehetők, valamiféle sugallatként. Nem hiszem, hogy a túlvilági iker azt üzeni képviselője által, hogy ő boldog, nem is akart megszületni, csak elkísérni a testvérét egy darabon. Viszont elfogadom, hogy ebben lehet hinni. Ez az erős meggyőződés pedig tisztának látszik, és ezért zavarba ejtő: azok az orvosok, akik a méhen belüli életet kutatják, szinte mindnyájan nehezen születtek meg, vagy édesanyjuk leleteiből kiderült, hogy tényleg volt ikertestvérük.
„Azon is gondolkodom, mikor fogja a bizonyítékokon alapuló orvoslás bizonyítottan sikeres módszerként elfogadni a családállítást” – mondja ki a legfontosabb kérdést a kötet elején megszólaltatott szülész-nőgyógyász. Válaszol is rá: „Ehhez az kellene, hogy több nagy erejű, vagyis több nemzetközi centrumra kiterjedő, számos beteget magában foglaló, előre tervezett, vagyis nem a korábbi eseteket leíró vizsgálatot végezzünk, mégpedig randomizált mintával. A randomizálás azt jelenti, hogy a betegeket teljesen véletlenszerűen választják ki a kezelt vagy a kontroll-csoportba. Ebben semmilyen logikai alapú csoportosítás nem játszhat szerepet.”
(Angster Mária: Ikertörténetek. Ursus Libris Könyvkiadó, 2013.)
