A kis török átbújik a drótkerítés alatt, óvakodik az épület felé. (Bakos András írása)
– Ezért hajlandó vagy megnyírni? – kérdezte az igazi tengerész Sanyi bátyámat, a fodrászt. Három szál nyeszlett fügevesszőt szorongatott, nedves újságpapírban. Szúrósan nézett a hajós, de a papír magába forduló, száraz széle finoman zizegett, mert reszketett a kezében. Biztosan kapott pénzt nyiratkozásra otthon, de mást akart venni belőle. Sanyi bólintott, leültette, megnyírta. Szép, hullámos haja volt. Mivel nem jött másik vendég, a fodrász a tengerészt elbocsátva belépett a kertbe, leszúrta a három fügevesszőt. Biztos, ami biztos, egymás mellé, mert már azt isjó eredménynek tartotta volna, ha ezekből egy megfogja. Isten tudja, honnan hozta őket a vendége, mióta vártak az ültetésre.
A fodrász imádja a kertjét, ezt mindenki tudja róla. Nagyon ért a metszéshez, és olyan szerencsés a keze, hogy ha két száraz gallyat köt össze madzaggal, végül abból is oltott gyümölcsfaág lesz. Tehát mindhárom szál kihajtott, és a különültetés után is védett, meleg helyet sikerült találni nekik, ahol jól érezték magukat, gyorsan bokrosodtak, nőttek.
A rózsavirágúak (Rosales) rendjébe tartozó közönséges füge (Ficus carica) a Földközi-tenger vidékéről származik, a kemény fagyot takarás nélkül nem nagyon bírja elviselni. „…Télen a földbe letakartatnak, domb alá, deszkák alá; krumplit, répát rakunk az ágak közé, hogy az egerek azt egyék meg, ne a fügefa héját rágják le.” – disszertál a témáról Jókai Mór, ő azonban még nem ismerte a nejlont. Sanyiék csicsóka- és kukoricaszárral támogatják körbe, fóliával takarják le a bokrokat.
Nyáron kétszer is teremnek.
Amikor érik, az anyóshetente két garabolynyi fügét visz a piacra. Nem kell sokáig ücsörögni mellette, darabját negyven forintért veszik.
Akkor tíz szem füge egy nyiratkozás, persze szakáll nélkül – számolok.
Csak elméletben – teszi hozzá Sanyi. Mert bár halért, mézért, házi tejért is nyírt már, fügéért nem vállalná. Néha így is annyi terem, hogy nem győzik mindet eladni. Olyankor lekvár fő belőle, vagy fügebort szűrnek. Ha úgy sem fogy el, belekerül a cefrébe. „Mitől ilyen hangos ez?” – kérdezték legutóbb Tiszaszigeten, amikor fölnyitották a hordókat beöntés előtt. A „hangos” ez esetben szakkifejezés. Azt jelenti, nagyon erős illatú, már-már pacsuli. Legalábbis ebben az értelemben szokta használni a tiszaszigeti társulat – akiket egész évben ingyen nyír Sanyi.
Negyedévente házhoz jönnek érte kocsival, hozzák-viszik.
Cserébe ők is ingyen főzik neki a pálinkát.
*
A kis török átbújik a drótkerítés alatt, óvakodik az épület felé. Figyelem a konyhaablakból, a szél meglibbenti a tollat a fején. Csizmát húzok, kiballagok, ekkor már meglát, de ahelyett, hogy a lyuk felé menne, és megmutatná nekem szépen, hol bújik át nap mint nap, épp az ellenkező irányba fut. Ezek a törökök befelé nagyon tudják az utat, de hazafelé mintha nem ismernék. Kergetem, beszorítom a sarokba. Nagyon gyorsan fut jobbra-balra, és végül kibontja a szárnyát, akkora, mint egy héjáé, rejtély, miért nem használta eddig. Most már használná, de késő, elkapom a levegőben. Nem kárál, nem rugdalózik, mint az enyémek ilyenkor, inkább úgy viselkedik, mintha direkt így akarta volna. Így akarta és kész.
Keresem, de nem találom a rést a dróthálón. Átemelem a kerítés fölött, óvatosan elengedem. Odaát pont ugyanakkora az udvar, mint nálunk, a gyöp se kisebb, ott is találhat magának ennivalót. Csakhogy a nagyobbak örökké vágják, kergetik. Ugyanaz a faj, mégis óriási a különbség közöttük, főleg fejben. A tojóhibridek, vagy ahogy a hirdetésekben írják, letojt tyúkok fekete fóliasátrakban termelnek, és túl a csúcson vagy a vágóhídra, vagy egy háztáji gazdaságba viszik őket. Ott látnak először eget, füvet, kakast. Előttük az élet, csak toll alig van rajtuk.
Hetvenéves, bikinis nők, akik még mindig két-háromnaponta szülnek.
*
– Neee, most már biztos, hogy terhes vagyok! – kiáltotta az asszony, jó párszor, amikor a férje meg akarta ütni.
– Mit hordasz te, elefántot? – ordított apa egy idő után, de azért leengedte ütésre emelt kezét.
Máskor meg nem, láttuk a nyomát.
Így éltek, így élnek most is.
Érzelmi intelligenciából elégtelen, de biológiából – az elefánt 21 hónapig vemhes – jeles.
Fotó: Farkas Judit Zsuzsanna
