Csak a felém irányuló osztatlan figyelem mindennél hízelgőbb jelenlétét éreztem, azt, hogy végre szégyenkezés nélkül töltekezhetem vele. Mohóság fogott el, és nem állt szándékomban megfékezni magam. Erre akkor jöttem rá, amikor a pszichológus bemutatkozott. Az öné vagyok, mondta, és azon a nyáron először úgy éreztem, megkaptam, amit kértem. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
– Üdvözlöm – mondta a középmagas, világosbarna hajú nő, és kezet nyújtott. – Én leszek az ön pszichológusa. – Zsebébe csúsztatta a tollát, a papírokat a hóna alá vette, míg kezet fogtunk. Ugyanolyan köpeny volt rajta, mint az orvosokon, és hasonló fehér műanyag papucsot hordott, mint édesanyám a munkahelyén. A főorvosnő mögötte állt, szintén fehérben; sokkal jobban illettek a szobába, mint én a barna szoknyámban. Ha maradt volna rá energiám, bizonyára elszégyelltem volna magam, de a szégyenkezést magam mögött hagytam, amikor kibőgtem magam az orvosi szobában. Fáradt voltam, és azon vettem észre magam, hogy nem érdekel, mit gondolnak rólam. Szokatlan volt, mintha légüres térbe kerültem volna, ahol megszűnnek a súly és a távolság fogalmai. Megszorítottam a kezét.
Az ismerkedő ülésen arra kért, jellemezzem magam az „Én egy olyan lány vagyok…” kezdetű formulával. Befekvésem óta először érdekelni kezdett, mit fog belőle kihozni; azzal ugyanis tisztában voltam, hogy nem azt fogja figyelembe venni, amit arra szántam, hogy figyelembe vegye. Ennek talán bosszantónak kellett volna lennie, de már nagyon régóta nem tudtam magam fölbosszantani semmin. Csak a felém irányuló osztatlan figyelem mindennél hízelgőbb jelenlétét éreztem, azt, hogy végre szégyenkezés nélkül töltekezhetem vele. Mohóság fogott el, és nem állt szándékomban megfékezni magam. Erre akkor jöttem rá, amikor a pszichológus bemutatkozott. Az öné vagyok, mondta, és azon a nyáron először úgy éreztem, megkaptam, amit kértem. Valaki, aki az enyém, egy pszichológus, akinek az a dolga, hogy én jobban legyek. A legváratlanabb azonban az volt, hogy nem éreztem sem szégyent, se félelmet. Alighanem a gyengeség miatt: tudtam, hogy nem juthatok már lejjebb, és nem érdekelt. Mint a hajótörött, akit az óceánjárón asztalhoz ültetnek, és nem bánják, hogy a kezével eszik, a lényeg, hogy egyen, amíg jól nem lakik. Már nagyon hosszú ideje nem laktam jól.
Az első délutánon kapott teszteket is élvezettel töltöttem ki, mintha ez még mindig a gimnázium lenne, ahol a teszt egyet jelentett a jó jegyekkel és vele együtt azzal a múlékony érzéssel, hogy vagyok valaki. Nem mintha azt reméltem volna, hogy bármire is jutnak velem: pillanatnyilag nem látszott kiút, így az tűnt a megfelelő magatartásnak, ha kényelmesen hátradőlök, és megpróbálok belefeledkezni a feladatba. Amikor elővettem a táskámból a golyóstollat, és letelepedtem az asztalhoz, már szinte biztonságos terepen éreztem magam. A depresszióskálán és a személyiségtesztben a várt eredményeket hoztam (súlyos, szorongásos, melankolikus, stresszhelyzetben autisztikus tüneteket mutató), a Rohrschach-tesztben többnyire állatokat fedeztem föl, virágot, járókelőket esernyővel, egyetlen alkalommal egy trollt hatalmas hímvesszővel.
Egyedül az őszinteséggel volt bajom, nem mintha jobbnak vagy betegebbnek akartam volna látszani magamnál (bár a súlyos betegség gondolata több alkalommal nagyon is csábítónak tűnt: ha más nem lehetek, legalább legyek hivatalosan, igazoltam, teljes erőbedobással beteg), hanem mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, milyen vagyok valójában. Minden válasz esetlegesnek tűnt, amely elveszti az érvényességét abban a pillanatban, ahogy a következő kérdést elolvasom. Szilárd középpont hiányában tulajdonképpen azt válaszolhattam volna, amit akarok. Az önjellemzés pedig végképp lehetetlen feladatnak tűnt: minél mélyebbre akartam magamban ásni, annál szembetűnőbb volt, hogy a semmit markolom.
A lista végül a következő önjellemzéseket foglalta magában:
Én egy olyan lány vagyok, aki inkább gépel, mint kézzel ír, hogy szép, rendezett és tiszta legyen ez a lista – addig semmi nem lehet kész, amíg nincs belőle tisztázat.
Én egy olyan lány vagyok, aki imád magáról beszélni, mindegy, mit, a lényeg, hogy érezze, hogy rá figyelnek.
Én egy olyan lány vagyok, aki őszintén szeretne megváltozni, de titokban azt reméli, hogy a világ fog igazodni őhozzá.
Én egy olyan lány vagyok, aki mindent előbb beismerne, mint hogy közönségesnek és mindennapinak érezze magát.
Én egy olyan lány vagyok, aki ennek ellenére retteg, hogy mégsem tartozik a felsőbbrendűekhez, és legborzalmasabb rémálma fog valóra válni – az, hogy átlagemberként élje le az életét.
Én egy olyan lány vagyok, aki képtelen lemondani a drámáról – ha éppen nincsen semmi gond, inkább gyárt magának, mivel akkor szép az élet, ha zajlik.
Én egy olyan lány vagyok, aki nagyon örül, hogy lánynak született, mert ha férfi lenne, végképp elveszne a saját kozmikus filozófiájában.
Én egy olyan lány vagyok, aki azért lett ateista, szkeptikus és pluralista, hogy ne legyen se próféta, se kereszteslovag, se inkvizítor.
Én egy olyan lány vagyok, aki sem vallással nem akar, sem filozófiai szemléletekkel nem tud és nem akar azonosulni, így számkivetettnek érzi magát.
Én egy olyan lány vagyok, aki örül a különállásának, mert kivételesnek érzi magát, de ha egyedül marad, rettegés fogja el.
Én egy olyan lány vagyok, aki fél a gyerekektől és a kamaszoktól, mert úgy gondolja, megérzik, kicsoda valójában – vagy inkább ki nem: valaki, aki nem üres.
Én egy olyan lány vagyok, aki imádja Olaszországot, de nem kedveli az olaszokat.
Én egy olyan lány vagyok, aki gyönyörűnek tartja magát, amikor épp egyetlen másik lány sincs a közelben.
Én egy olyan lány vagyok, aki a regényszereplők sorsán sírva fakad, de a kéregetőknek soha nem ad semmit.
Én egy olyan lány vagyok, aki gyűlöli azokat, akiknek valódi problémáik vannak, mert bűntudatot kelt benne.
Én egy olyan lány vagyok, akinek tele van a lelke szép gondolatokkal, de egyiket sem találja.
Én egy olyan lány vagyok, aki úgy gondolja, mindenki másnál jobban tudna írni, rajzolni és tudományos munkát végezni, de ezt mégsem teszi.
Én egy olyan lány vagyok, aki retteg attól, hogy mások fölfedezik, így nem mer közel kerülni hozzájuk.
Én egy olyan lány vagyok, aki eltitkolja, ami benne van, de mindennél jobban szeretné, ha valahogy mégis rájönnének.
Én egy olyan lány vagyok, aki úgy érzi, lassan eltávolodik mindentől és mindenkitől, és képtelen visszatalálni.
Én egy olyan lány vagyok, aki nagyon szeretne, de nem tud, így inkább bemeséli magának, hogy valójában nem is szeretne.
Én egy olyan lány vagyok, aki az évek során saját magát kötötte gúzsba, és most képtelen kioldani a csomót.
Én egy olyan lány vagyok, aki tudja, mi van valójában, mégis valami mást akar, és egy harmadikat remél.
Én egy olyan lány vagyok, aki szerint őszinteség nem létezik, hiszen minél tovább kutatjuk és boncoljuk magunkat, annál inkább csak a körvonalak folyton változó, egymásba alakuló szürkesége marad, tartalom nélkül.
Én egy olyan lány vagyok, aki igyekezett művészien megkomponálni ezt a szöveget, hátha irodalmi értéket is ki lehet belőle facsarni.
