Csikk lóg ki, ki tudja miért egy szendvics közepéből az Erdei út című képen (2013), bújtatott fallikus szimbólumként. (Béresi Csilla tárlatvezetése)
Pintér Gábor képei között először elveszettnek éreztem magam. Hidegek, ha nem éppen giccsesen taszítóak a színek: citromsárgák, babarózsaszínek, vizeskékek. Kusza formák kacatjai alkotnak halmot a Tömeglázadás (2013) című képen, kicsit a kolozsváriak formavilágára emlékeztetve. Minden szögletes itt, a férfifigura igazi kockafej, de mellizmai is négyzetekből állnak össze. Kiugró bal könyöke ugyanúgy sérti a szemet, mint a Tévhit (2013) strandruhás férfi-nő párosának végtagjai. A válláról lecsüngő gumikesztyű azt sejteti, hogy rendet készül tenni ebben a káoszban. Per pillanat mégsem ez foglalja le, kezében Rubik-kockát szorongat – egy kockavilágban ez jelenti az elmemunkát. A hóna alá fogott érdes szélű deszka ugyanakkor törést sejtet; az előtörténetről azonban semmi nem árulkodik. Emberünknek csupán felsőteste van, különben földbe süppedt, talán a tárgyaknak ez a kusza mocsara nyeli el. A kép túlsó szélén kutyája csaknem akkora, mint ő – vele szemben nem csonka, hanem teljes lény. Lefelé néz, homlokának téglalapján a lecsurgó festék sejteti szenvedését. Elöl a földön kidőlt cserép, virág nincs benne, csak föld. A férfi előtt krumpli csírázik: a szerves élet alpári szívósággal tenyészik tovább ebben az értelmetlenségben, ahol azonban a halom tetején kidobott karácsonyfa elszáradt barnája sötétlik. A kutya előtt eltaposott cigarettacsikkek. Csikk lóg ki, ki tudja miért egy szendvics közepéből az Erdei út című képen (2013), bújtatott fallikus szimbólumként. Itt két kérdőjel találkozik, fog kezet egymással az őket elválasztó út két oldalán. A kanárisárga háttér hidegségét csupán a vegetációt sejtető zöldek-kékek enyhítik. A kérdőjelek között ceruzavonal is indul a levegőben, nem tölti ki szín, a kapcsolat, minden jó szándék ellenére, nem jöhetett létre. Az Új áru (2013) közepén megint virágcserép áll, benne azonban nem nő növény, csupán egy barna szár, csonk éktelenkedik, talán a csikk-motívumot folytatva. Ez és a cserépből szétsugárzó kék erőtér Bukta Imre Elmo-tüzeire és csonkolt fáira emlékeztet. Odavetett zöld ág, fű hever „A” előtt is, akinek orra egy A-betű, és bár homlokán ott a végtelen jele, szemüvegén autók tükröződnek kiábrándítóan. A Burning Zéró (2011) triptichonná tágítja a Tömeglázadás hármas szerkezetét. Balra itt az nappal, míg jobbra az éjszaka regnál; csak épp fordítva, mint várnánk; a Hold és a csillagok kapják a világos, míg a Nap birodalma a sötét féltekét. A Föld szintén kétarcú, világos-sötét. Hosszúsági és szélességi körök osztják szigorú kockákra, de osztott a középtér is, a nulla lángoló karikáján átugró oroszlánnal, aki az ugrásból elszenesedve kerül át a túloldalra.
Titokzatos történések hallgatag tanúi ezek az olajfestmények.
Kovács Gergő világa első ránézésre nem ilyen enigmatikus, egyszerűségét mégis mélység és meleg, gyermeki báj hatja át. Gólyája batyuval megy világgá (2012). Miért batyuval? – álljon meg a menet, nem is olyan egyszerű ez. Az Együtt (2013) két egytestű mackó, akik testvériesen osztoznak mézes bödönjeiken. De mintha a nagyobbiknak (az anyamedvének?) jutott volna a kevesebb. Jani (2011) kezében a batyu lehet bevásárlótáska, ha nem készül világgá ő is. Nemhiába ez a neve, kétarcú Janus ő, hátán külön lény nőtt kigúvadó szemgolyókkal és sok-sok karral – hogy ne csupán római, de buddhista istenek is eszünkbe jussanak róla. Önmaga fölé növő, mitologikus voltát hangsúlyozzák a kidagadó karján futó erek hálói-folyondárjai is. Lábánál egy gyík újabb utalás, ezúttal Szűz Mária azon középkori ábrázolásaira, ahol az istenanya sárkánygyíkon tapos. Egy óriási szitakötő meg mintha Miró vagy Korniss Dezső képeiről röppent volna ide.
Pintér Gábor 2008-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Kovách Gergő 1998-ban a Képzőművészeti Főiskola szobrász tagozatán.
