„A katakombában lakik, fent a hegyen, / vasárnap buszozni viszi a veséit, / mindenki zokog a helyi járaton, / hogy milyen szép is ez.” Ádám Budapesten született 1988-ban. Pályaelhagyó bölcsész és gazdasági emigráns. Jelenleg Londonban él, egy biciklikölcsönzőben dolgozik. Betegesen vonzódik a küllőkhöz.
Zsírkréta
Zsírkrétát enni a WC-ben nem jó,
még ha az óvoda antikrisztusa is az ember,
bár a címért látszólag nem harcol senki,
én látom a szeméből, engem figyel állandóan,
lassabban mondja megint, hogy nem lehet,
ideges, mosolyát borotvával vágták,
ajkai izgató fétisek, a gyerekkorba ágyazva,
akkor sem értem, hogy a fiúknak hogyhogy,
a lányoknak miért nincs mégsem,
vagy minden ugyanúgy,
vagy minden kibaszottul másképp,
Isten egy újabb reggelen hazudja
medvecukornak a betonlapok
között sziszegő szurkot,
Schrödinger macskája megint élő,
és megint halott.
Stigma
Belemegy a stigma közepébe,
és kirágja az elhalt részeket,
apró fogával mintát is rág bele,
ezért szeretik őt a virágárusok,
ezért szögez bőgőmajmot neki
az ajtófélfára a plébános szíve,
mégis elhagyja a várost kedden,
mint a kútfúró, meg a segédei,
és a stigmát elfelejtik lassan,
és a stigmát csak mi vesszük elő
a halott srác mamájával a fürdőben,
hogy a lyukakat kifoldozzuk,
de senki nem hiszi, hogy a rossz hús
jót tenne neki, akár csak a gyónás.
Communio
A katakombában lakik, fent a hegyen,
vasárnap buszozni viszi a veséit,
mindenki zokog a helyi járaton,
hogy milyen szép is ez.
Vasárnap összetart a család,
megfésülik és lezsírozzák, ahogy kell,
de nem engedik hozzá a kisdedeket,
nehogy ők is ennyire barátságosak legyenek.
A helyi járaton visszafelé nincs senki,
tenyerébe veszi a veséjét,
de hiába a mulattság, a jókedv,
úgyis tudja, hogy ebből nem lesz már semmi.