Iluskánk leakasztja a falról a húsklopfolót, az asztalra fekteti az egyik békát, odacsap neki egy nagyot. (Baranyai László kisregénye folytatásokban.)
A következő ház előtt meg Hollányi blokkol le. – Egy tó… tavacska… nézzük meg. Milyen szépen ki van világítva!
Valóban, hiába rendezett falu Bódog, takaros portákkal, gondozott kertekkel – a polgármester által kinyírt fasor persze kivétel! -, ezt a kertet mintha egy keltkultúra magazinból vágták volna ki. Kisollóval tüsire vágott fű, csepegtetős öntözésű virágok, és a tó… hát az maga a csoda. Középen domború, kétoldalt karfás gyaloghíd ível át rajta, az egyik oldalán bambuszsáv szegélyezi, benne pedig nemcsak virágzó vizililiomok, hanem világítás, szökőkútak és csobogók is vannak – egy ilyen tóban kész öröm aranyhalnak lenni.
Békának már nem annyira.
Hiába lelkendezik Hollányi, Hujber itt is tudja, amit tud. – Nem lát semmi különöset?
– Mit kéne látnom?
– Nézzen a partjára, a magas nád alá, az árnyékba – mi van ott?
– Azám! Egy ember.
– És mit csinál az az ember, na mit?
– Kuporog.
– És még mit?
– Pecázik..?
– Pontosan. Pecázik.
– Eléggé nem szép dolog tőle! Kifogni az aranyhalakat?
– Csakhogy ő nem aranyhalat akar fogni.
– Hát mi mást? Aranyhalat.
– Nem, nem… találgasson!
Hollányi másodjára találja el: – Csak nem békát? – Nagy könnyebbség, hogy miközben gondolkodik a válaszon, a fülét irdatlan békabrekegés üti meg.
– Pontosan azt. Békát. Békákat akar zsákmányolni.
A tó, pontosabban a tavas kertben álló kúria tulajdonosának éppúgy a háta közepére kellenek a békák, mint – nemsokára megtudjuk! – a szomszédos ház házigazdanéjának. Ő – mármint az itteni tulaj – szép japánkertet akart létrehozni, természetesen békák nélkül. Csakhogy ember tervez, isten végez… s az Úr úgy akarta, – arra nyilván nem gondolt, hogy később kihorgásszák majd őket -, úgy akarta, hogy az út menti patakból, melyet a helyiek némi nagyzolással Bódogi Víznek neveznek… hogy a patakból átmásszanak a békák a tóba, s ott a falusi kölykök zargatásától mentesen szerenádozzanak tovább.
A békapecás ember, ki az előbb említett házigazdané férje, azaz a szomszédos ház gazdája, s kinek becsületes neve Szabó Vince, lengeti a felcsalizott horgot, aztán bedobja.
– Ott van, ott van… kapd be! Kapd be már! – De a békák gyanakodnak. Odatempóztak, kerülgetik, nézegetik, de ráharapni már nem hajlandók a csalira. – A rosseb, nem ugrik rá…
– Mivel pecázik? – kérdi Hollányi Hujbert.
– Vörös rongy van a horgon. A békák arra izgulnak.
– Hát ezek nemigen…
– Én abbahagyom! – nyög fel Szabó Vince. – Abbahagyom én! El kell neki hinni, hogy csak ezeket sikerült… Teljesen át vagyok gémberedve… – Felkel, a nád közé rejti a pecabotot, a földről felemel egy dobozt, elindul.
– Hova megy ez? Miért nem megy be a házba? – faggatózik Hollányi, aki nem ismeri az itteni tulajdonviszonyokat.
– Hova megy? Hát haza. A szomszédba. Ez nem az ő kertjük, az baszna be, ha a tulaj észrevenné itt. Nagy darab, drabális ürge, képzelheti. Azért jár át csak éjszaka, titokban.
– Békát horgászni? Ez a mániája? Békacomb?
Hujber leinti: – Pszt, figyeljen inkább!
Szabó Vince kiriglizi a tavas kert kapuját, kimegy, visszariglizi, átmegy a szomszédos házba. Ott a felesége, Szabó Vincéné, amúgy Iluska várja.
– Na, hányat sikerült? – kérdezi az.
Szabó Vince óvatosan kinyitja a magával hozott dobozt, belenyúl; két béka, ficánkol, vergődik a kezében.
– Csak kettőt tudtam. Mondtam, én, hogy csak puskával lehet, ne adjuk oda a gyereknek, de veled nem lehetett beszélni, hadd vigye, mondtad…
Úgybizony… Hollányinak csak most lesz világos az, amit Hujber már az elején tudott: az a srác, aki a temetődombon meglőtte a másikat, ezeknek a gyereke itten.
– Csak kettőt? – nyugtázza csalódottan az eredményt Iluska. – Hadd nézzem őket, nagyok legalább? Add csak ide őket. Menj vissza, próbálkozz tovább. Talán most már jobban kapnak.
Szabó Vince tiltakozik. – Mit számít az a pár, amit kifogok a százhoz képest!
A felesége tiszta ideg: – És én mit számítok?! A neurotikám! Ami ronggyá van menve ettől a békavonítástól! Menjél, kérlek, könyörgök, édes Vincukám, menjél, ha istent ismersz…
Szabó Vince nem arról híres, hogy ellentmond az asszonynak – veszi a kalapját, és megy vissza békahorgászni.
Iluskánk leakasztja a falról a húsklopfolót, az asztalra fekteti az egyik békát, odacsap neki egy nagyot. Nesze!
A békának annyi. A másikat is kezelésbe veszi: – Nesze! Fogsz még kuruttyolni a fülembe?! Nesze!
– Láttál mindent? – nem is kérdezi, inkább megállapítja ezt Hujber.
– Akkor mehetünk tovább.
Menetközben magyarázza: Szegény Ilonka; már mindent megpróbált, feljelentette őket, írt az önkormányzatnak, a rendőrségnek, a minisztériumnak… de azt a választ kapta: a békakuruttyolást nem lehet tiltani, mivelhogy a béka nem háziállat, nincs rá szabály…
– Nana! – tudja a tuttit megint Hollányi – Ha a pétékában nincs is benne, a helyi csendrendeletbe bele lehet foglalni.
– A lányára nem kíváncsi? – teszi fel a kérdést Hujber. Ennél hatásosabban nem is tudná a kérdést lezárni.
Illusztráció: aprod.hu
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli
Éccakai őrjárat 5. – Tömőfa. Stílfűrész, tartalék benzinnel
Éccakai őrjárat 6. – Nagyfröccs és cserkó. Égi hablaty
Éccakai őrjárat 7. – Pirospaprika, kiszórva
