A fiamat nem zavarta, hogy a macska nagyobb a kislánynál, hogy Josette a reggelizőtálcán egyensúlyoz, az eperlekvár és a tejeskávé között, hogy pillangószárnyú malacok, óriási szitakötők, halak és ásítozó oroszlánok ülnek a háztetőkön. (Szőcs Henriette írása Eugene Ionesco – Etienne Delessert: Mesék 1-2-3-4 c. kötetéről)
Minden szülő mesél a gyermekének, szerencsés esetben fejből, együtt találják ki a történetet, és a gyermek az események részesévé, alakítójává válik. Amikor este, az ágy szélén ülve közösen felidézik a nap történéseit, kiszínezhetik a valóságot, és a kisfiúból bajvívó lovag vagy hős tűzoltó válhat. Ugyanezt tette Ionesco is, de mivel drámaíró, az egyetlen lányának kitalált meséket lejegyezte egy könyvbe.
Régen szórakoztunk ilyen jól. Miközben fiammal közösen olvastuk a meséket, hangosan nevetett. Hetekkel később is emlegette az általa kifacsart, helytelenül kiejtett francia neveket. Imádta egyedül olvasni, Mama, végre egy könyv, amit nagy betűkkel nyomtattak, örvendezett a másodikos. Mint minden gyereket, megnyugtatta és szórakoztatta az ismétlődés, a mindennapi rutin leírása, mulatságosnak tartotta az abszurd helyzeteket, hogy egy családban mindenkit Jacqueline-nak hívnak: A kis Jacqueline apukáját Jacqueline úrnak hívták. A kis Jacqueline-nak volt két nővére, mindkettőnek Jacqueline volt a neve, két unokaöccse, akiket Jacqueline-nak hívtak. (15.o.)
Különösen szerette a kislány, Josette, mamájának leírását a második történetben, hiszen mint minden kisfiú, ő is gyönyörűnek látja a saját mamáját: a mamának olyan szép a szeme, mint két virág. A szája is olyan, akár egy virág. Az orra is rózsaszín és kicsi, akár egy virág. A haja is olyan, akár a virág. virágok vannak a hajában. (36.o.)
Azon sem csodálkozott, hogy a telefonnak sajt a neve, a szőnyegnek lámpa, a plafonnak padló, a padlónak plafon, az ajtónak fal, hiszen a gyerekek, amikor beszélni tanulnak, maguk is elneveznek mindent, amit később aztán mi, felnőttek kijavítunk és megváltoztatunk. A fiam jót nevetett azon, hogy Mama, kinyitottad a falat (50.o).
Szívesen nézegette Etienne Delessert harsogó színekkel megrajzolt, szürreális képeit, melyek tovább repítik az olvasót a fantázia világába. A fiamat nem zavarta, hogy a macska nagyobb a kislánynál, hogy Josette a reggelizőtálcán egyensúlyoz, az eperlekvár és a tejeskávé között, hogy pillangószárnyú malacok, óriási szitakötők, halak és ásítozó oroszlánok ülnek a háztetőkön. Sőt, még az sem, hogy a huszonkilencedik oldalon egy hatalmas szem néz vele farkasszemet. Az illusztráció valószínűleg azért illeszkedik ennyire szervesen a történetekhez, mert a gomb volt előbb mint a kabát: Delessert megkérdezte a kiadója, kinek a meséjét illusztrálná szívesen, és ő Samuel Beckettet és Eugene Ionescót nevezte meg.
Régen olvastam ilyen szomorút. Ionesco valós képet fest rólunk, felnőttekről. Rólunk, akik nem nyitjuk ki az ajtót, harminchárom hónapos nagylányunknak (?!), inkább úgy teszünk, mintha aludnánk, egy átdorbézolt éjszaka után. Aznap a papa és a mama fáradt. Előző este színházban voltak, meg étteremben, aztán az étterem után bábszínházba mentek. És most lusták. Hát ez bizony nem szép a szülőktől! (7.o.) Aztán lepasszoljuk a gyereket a bébiszitternek vagy a nagymamának. Nem a gyereknek szépítkezünk, hanem a szeretőnknek. Összeveszünk a társunkkal, majd nem törődve a következményekkel, csapot-papot, gyereket ott hagyva elrohanunk. Lekezelően és felsőbbrendűen beszélünk a kicsinyek világáról: ne aggódjanak, ezek csak ostoba mesék, amikkel az apukája tömi a fejét. (30.o.) Biztos, hogy a mesék ostobák és nem mi, felnőttek?
Scolar Kiadó, 2011.
