A hirdetőtábla fakeretén egy kitörölhetetlenül belevésett felirat: „Éljen Kun Béla!” s egy piros színű, informatív festékszórós felirat: „A Zsuzsi fehérmájú”. (Baranyai László kisregénye folytatásokban)
Hollányi doktorunk már meg sem lepődik, mikor egy újabb settenkedő alakot vesz észre.
– Hát ez meg kicsoda? Ez is az utcán grasszál!
– Hogy kicsoda? Találja ki! Nem akárki!
– Fogalmam sincs…
Hujber diadallal vágja ki: – Hát a maga veje! De mit lopakodik ez itten? Menjünk utána, nézzük meg, mit csinál.
Hollányi jól megnézi magának a lánya egykori udvarlóját. – Hát… se fiatalabb, se szebb nem lett. Fogalmam sincs, Zita mit tud enni rajta? Sunyi, rókaképű alak!
E megállapításban rejtőzik nem kevés elfogultság. Vezérbikai ellenszenv, a csapatba tartozó nőstények egyikét elorzó betolakodó ellen. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a „rókaképű alak” jelzős szerkezet nem nélkülözi a küllem- és bellem-festésnek bizonyos realisztikusságát… bizony, Halmi Sándor ifjonti hamva és lelkesedése az évek teltével jócskán megkopott, s egy életlen késekkel házaló vigécre inkább emlékeztet, mint lánglelkű poétára.
Megáll a falu hirdetőtáblája előtt. Nézegeti, sorban végigsilabizálja a hirdetményeket. Sokféle papír van a táblára kiszögezve; friss-ropogós újak, esőverte, széltépte régiek, olvashatók és kifakultak vegyesen. Na és tartalmuk! Elveszett kutyát keresnek, szőrtelenítést és műkörmözést ígérnek, fogyókúrás tornát, eladó kukoricát és süldőmalacot hirdetnek. Van ott egy hivatalos, árverezés megindításáról szóló hirdetmény – ez a temetőben, az anyja szétvert sírján alvó Lehoczky Zsolti házára vonatkozik – meghívó öregek napjára… és ki tudja még hányféle irat, papír, iromány. A hirdetőtábla fakeretén egy kitörölhetetlenül belevésett felirat: „Éljen Kun Béla!” s egy piros színű, informatív festékszórós felirat: „A Zsuzsi fehérmájú”.
– Mi a fenét nézeget ez? – lép közelebb Halmihoz Hujber. Hollányi is követi. Közvetlen közelében állnak, szinte a tökébe lógnak, lesnek, figyelnek, vajh, miért jött pont ide, mit keres itt. De csak azt látják, hogy bámészkodik, keresgél.
Aztán óvatosan, hogy senki se lássa – ugyan, ki látná ilyenkor! – leszedi a rajzszögeket az egyik hirdetményről. Összegöngyöli, az ingébe rejti.
Ez jó lesz… igen, ez megfelelő… – motyogja, de nem hagyja el rögtön a helyszínt. Előszed egy kis zacskót, kiszór belőle valamit a földre, aztán sarkon fordul és eliszkol.
Hujber lehajol, megnyálazza egyik mutatóujját, s megérinti vele azt a porszerű anyagot, amit Halmi Saci elhintett a tábla alatt.
– Pfűűű… -tüsszent egyet, s odadugja az ujját Hollányi orra alá. – Érzi?
Az ügyvéd is fintorog. – Igen, sejtettem – mondja. – Paprika.
– Szerintem is az. Pirospaprikát szórt ki. – kontráz rá Hujber. – A fene se ismeri itt már magát ki.
– Tudja, mikor szórnak ki erős paprikát? – kérdi az após bennfentesen.
– Mikor?
– Mikor nem akarják, hogy a nyomozó kutya szagot fogjon utánuk. Mikor valami rosszban sántikálnak. Tudtam, hogy egy link, egy nyikhaj!
– Megfigyelte, hogy milyen papírt szedett le? – kérdi Hujber. – Mert én nem láttam jól.
– Egy szálloda wellness-reklámját. – Lassan kiderül, hogy az ügyvéd sincs élelmesség, finesz hiányában. Lám, most is! – nemcsak nézett, hanem figyelt, látott is… mégpedig egy wellness-reklámot.
– Aha. És az mi a csoda? – okosodik Hujber.
– Ilyen… egészség-hirdetmény. Lehet menni tornászni, meg fürdőbe… meg egészségesen élni…
– Biztos nem valami más papírt?
– Nem, pontosan láttam.
– Tornászni akarnak, meg fürdeni..? – csodálkozik Hujber. – Amilyen furcsa népek, még azt is el bírom képzelni róluk.
– Ugyan már! Sokba kerül egy olyan szálloda, nem hiszem, hogy lenne pénzük megfizetni.
– Akkor valami más van a háttérben. Majd ha ott járunk, benézünk hozzájuk… kiderítjük.
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli
