És ebből annyit lássál csak, hogy mennyire szép vagy, aláhulló szép zuhatag, és hogy én mennyire rettegek, amikor lekapcsolják a fűtést a vagon rám eső részén – hallom is a kattanást, elpattant fűtőszálét –, de ahogy elhagyjuk a szolnoki gátat, én rendre kinyitom az ablakot: tiszta arcodba nézek. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Lezárták a zavarba ejtően fullasztó fűtést a fülkében, és negyvenöt perc után bántó hideg van, a hátam csuromvíz didergek, valahol Tiszatenyő magasságában. Nehezemre esik a könyvet tartani, zsibbad a jobb kezem rendre, ahogy három éve szinte folyton, zsibbad a jobb kezem és a jobb lábam is, egy sérülésnek köszönhetően. Talán el kellene mennem orvoshoz. De melyikhez? Az ideggyógyászatra? Szégyelleném megmondani, minek következtében. A fül-orr-gégészhez? És neki mit? Hogy évek óta nem kapok rendesen levegőt? (Azzal a különbséggel, hogy ebben a faképnél hagyásban a bal oldalamra is éppúgy számíthatok?) A plasztikai sebészhez, hogy kezdjen valamit a csúnyára varrt homlokommal? Talán neki is szégyelleném, bárminek a történetét. Hazaértem, és mint annyiszor, hétközben átírom, módosítom a blogbejegyzést. Össze-vissza forgok az ágyban, és azt gondolom, egyetlenként a terápia segít, majd segít, majd segít, ami baj, azt kívülre rekeszt. De használhatatlan a jobb kezem: minden második mondatnál abba kell hagynom a gépelést. Az alvás pedig éppúgy használhatatlan: nem fekhetek oldalra, az orromon most már egészen nem kapok levegőt. Próbálok vizet tenni magam mellé, kortyolgatni, hátha ettől jobb lesz, glugy, glugy, glugy, inhalálok a vízzel, közben ahogy csikorgatom a fogaimat, a fejtetőmön ér a fájdalom. Szánalmas vagyok. Akkor pedig befeszíteni az izmokat a jobb felemen. Erőlködésem azért, hogy ne úszhassa meg, ne akarjon a rá rótt feladat alól kibújni, ne akarjon alibizni, hogy majd helyette megoldja a bal, egy mindenkiért alapon: nem és nem. Félek, hogy néhány év múlva el fog sorvadni a jobb oldalam. Egyetlen tévesztés, hanyagság, fejsérülés okán (három év alatt kb. 5 cm-t vékonyodott a jobb karom). A fizikoterapeutához, hogy megjavítsa az egyensúlyérzékemet? Mert azt is elveszítettem, és a villamoson, a metrón, a trolin fékezéskor együtt dőlök a kanyarba a szatyros kisöregekkel, vagy focizás közben csak úgy megszédülök. Már-már, szinte kacagtató, ahogy az egykori élsportolót, a terveit látom. Csak ilyen egyszerű kérdéseim volnának: visszanyerhetem-e egészséges dolgaimat elszánt munkával, rehabilitációval, esztétikai beavatkozásokkal? Ha csak az elvégzett melón múlik, minden reggel a Margitszigeten kezdek, meg összeszedem a pénzt a műtétekre. Az első 26-os busszal, ha csak azon múlik, beszélek a sofőrhöz, hogy így meg így történt, és valóságos csoda, de az elixír a slusszkulcsában van, ahogy elindulunk, képzelje el, maga most megmenti egy fiatalabb embertársa életét, miközben mesél saját családjáról, talán még fényképet is mutat. Mutassa bátran, ha magának segít. És újra egészséges vagyok, míg meg nem ébredek, de a különös sofőr tekintete már széthullóban. Vagy törődjek ebbe az állapotba? Bele lehet törődni megaláztatásba, vereségbe, kiszolgáltatottságba, arra, hogy a jobb lábamon három másodpercnél tovább nem bírok állni, hogy lányokkedvence homlokomba kell két és fél éve tolni a frizurámat? Addig álljál féllábon. De barátom, ez nekem nem fog menni (mert zsibbad, zsibbad az a jobb láb). Tudom. Nem tudom. Tudom. Nem tudom. Egy ember testmelegéhez szeretnék csak bújni, aki megérti, hogy sérüléseimet mennyire takargatnám, hogy a megváltás reményében bújnék hozzá jó szorosan az ágyba most, érezze, ahogy a lábam remeg, miközben átkarolom a gyönge oldalammal. És így ne lehessen, ne szabadhasson, ne kellhessen mit sajnálnia rajtam. Zenét kérne, és én felpattannék, rögvest, te drága, aztán a duruzsolással egymásba temetkezni, motyognék is valamit hozzá, valami sláger taktusára elaludni, kiébredni, szeretkezni, ahogy ő szereti, hogy ne kelljen néhány perc múlva szünetet kérnem, hivatkozva érzelmekre, fáradtságra. Csak ne lehessen alibizni. És felejteni, felejteni, hogy a gyerekkor után mi volt, ami tönkretette az emlékeim, osztásaim-szorzásaim, végeredményben. Mert nem tudom, hányadán állok a múlttal. Bántóan, zsibbasztóan, egy kád víz, tál lencse, bizonytalanság a kád víz alján, kavargatás a tál lencsében, így telik ebéd, így telik paplan alatti pillanat (persze a mama rögvest, tányérostul a konyhába visszazavarna – ebédet kulturált ember csak ott fogyaszt).
Ha ezt egyszer elolvasod, reakciódat nem ismerhetem, de én, mondhatom, őszintén félni fogok. De félnem is kell, hogy megértsed ezt. Hogy jelentsek valamit: el akartam vállalni, vinni ezt. Ha lehet: magunkévá. Szeretném, ha értenéd, miért hagytalak olyan ujjnyi egyedül azon a kora este a parkban, mikor beállt az igazi tél, és a padok is zúzmarásak voltak a hidegtől, talán sírtál, vagy csak átkötötted a hajadat, de semmi esetre sem terheddé válva. És ebből annyit lássál csak, hogy mennyire szép vagy, aláhulló szép zuhatag, és hogy én mennyire rettegek, amikor lekapcsolják a fűtést a vagon rám eső részén – hallom is a kattanást, elpattant fűtőszálét –, de ahogy elhagyjuk a szolnoki gátat, én rendre kinyitom az ablakot: tiszta arcodba nézek.
