Mostohán bánunk az érintéssel, és ez nem jól van így. Hamarosan már nem csak kiállítás, vacsora és masszázs tapasztalható a Láthatatlan Kiállításon, hanem a Keleti István Művészeti Iskola diákjainak köszönhetően érintésszínház is. A Testodüsszeia olyan élmény, amihez nincs fogható. Keserű Imre, drámapedagógus, a darab rendezője mesélt.
Egy ideje már előadjátok Odüsszeusz történetét rendhagyó formában, de honnan ered az ötlet?
A tréningekben amelyeket vezetek nagyon fontos szerepe van az érintésnek. Szentesen drámát tanítottam, amikor játszottunk vele workshopokon, kiderült, hogy olyan érzelmi gátakat tud áttörni, amelyeket egyéb módszerekkel sokkal tovább tartana akár csak feszegetni is. Láttam olyan kísérleti előadásokat, ahol erős szerephez jutott, például a TÁP színháznak volt ilyen darabja, Szegeden a Thealteren is láttam egy horvát csoportot. Borzasztóan tetszettek, de másfelől azt éreztem, hogy megmaradnak az érdekesség szintjén. Csukva van a szemed és így történnek veled dolgok, de az érzelmi többlet, amelyet a tréningek során érzékeltem, hiányzott belőlük. Gondolkodni kezdtem, hogy milyen módon lehetne ugyanazt az intenzitást elérni. Szerencsére éppen ekkor kerestek meg egykori tanítványaim, akik korábban részt vettek a tréningeken és megállapodtunk 2010 őszén, hogy nekivágunk. Három hónapos intenzív munkával jutottunk el ide, a darab azóta is formálódik. A Láthatatlan Kiállítással szerintem kerestük egymást, és amikor eljöttek többen, kézenfekvő volt, hogy rokonságban áll a két dolog.
A darab fontos része az improvizáció, de ezen kívül mennyiben volt más összerakni, mint egy hagyományos előadást?
Teljesen. Rendkívül fontos a közvetlenség, a részvétel. Partneri a viszony, különbözik az általam korábban látottaktól. Akit mi kísérünk, bármilyen választ adhat, fel kell készülni az élő, valódi reakcióra, ez befolyásolja a színészi játékot. Olyanok vannak a csapatban, akik ennek a nyelvnek birtokosai, akiknek ez nem gond. Egészen más, mint a színházi munka, színészként kell figurákat alakítani, de interakcióba lépve más képességekre van szükség. Amikor egy új jelenetet beleteszünk, az a fő kérdés, hogy mit fog elindítani a résztvevőben. Nagyon ki kell egyensúlyoznunk, hogy a dramaturgiai irány és a szabadsága is megmaradjon. Végiggondoljuk, egymáson kipróbáljuk, és miután élesben megtörtént, megbeszéljük a visszajelzéseket.
Akkor sosincs kétszer ugyanaz.
Nincs. Klasszikus irányított improvizáció annyiban, hogy a honnan-hova kérdésére van válaszunk, de nem csak mi rögtönzünk, hanem a résztvevőkkel való interakcióból derül ki a folyamat mikéntje. Valamit mindenki reagál, nekünk az a dolgunk, hogy eljuttassuk bizonyos történeti pontokhoz, ahova akár teljesen passzívan is elérhet, az is egy választás. A résztvevő pontosan annyira mélyen száll bele a játékba, amennyire akar. Mindenre nem lehet felkészülni, de cél, hogy legyenek válaszaink a legkülönfélébb reakciókra is.
Említetted a felszabadító erőt. Terápiás jelleggel is működik annál, aki hosszabb ideje csinálja színészként?
Az az alcímünk, hogy érintésterápia, persze nem a szó orvosi értelmében. A leggyakoribb visszajelzés, hogy olyan érzések indulnak el a résztvevőben már egy alkalom után is, amelyekről nem gondolta, hogy benne van, vagy hogy megmozdulhat egyáltalán. Ez csakis egy érzelmileg kölcsönös játékban képes megvalósulni. Nekünk színészként nem anyagilag éri meg, mert nyolc érző tud eljönni egyszerre, tizenkét színésszel. Az a valódi hasznunk, hogy átélhetjük. Hihetetlenül felkavaró, felemelő érzés, hogy egy másik ember rád bízza magát és valami jó történik vele általad, ennyire közvetlenül.
Odüsszeusz hogyan jött a képbe?
Amikor elkezdtük a darabot összeállítani, csak annyi volt biztos, hogy az érintés nyelvén szeretnénk beszélni, ehhez kerestünk történetet. Felmerült az Odüsszeia, és hamar világossá vált, hogy ezt kerestük. Mindenki ismeri valamennyire, nagyon jó metafora, hogy elindulunk otthonról, teszünk egy nagy utat, majd visszatérünk. Így működik nálunk, kilépek magamból, átadom magam valaki másnak, majd visszatérek önmagamhoz. Az érintés, bevonás játéka a viccestől a nagyon mélyig, az alvilágig, elvarázsolt lényekig visz. A rémítőtől az intimig, az elvonttól a konkrétig minden van ebben a történetben.
Akkor adta magát.
Nem is volt más komoly esélyes, mert nem lehetne olyan történet, amiben a dramaturgia a fontos. Teljesen általános, emberi történések kellenek, amelyekre választ ad a résztvevő. Az életben is strukturáltan, eltérő szinteken történnek velünk dolgok, lényegtelenek a nagyon fontosakkal egyszerre, ennek az egy órának is vannak lényegi és indifferens pontjai. Kell, hogy a résztvevőnek legyen ideje végiggondolni, hogy mi történik éppen, ki is ő egy adott pillanatban, mindeközben pedig megmaradjon a döntési szabadsága. Szempont volt, hogy bármilyen azonosulási szinten végigjárható legyen az út. Nagyon foglalkoztat a közvetlenség, a klasszikus nagy kérdés, hogy miként fonódik össze személyiség és szerep, és hogyan tehető személyessé a közlés. Engem nem az a fajta színház érdekel, ahol az ügyes színész szerepel, úgy csinál, mintha ő lenne a karakter, hanem ahol a saját változatát mutatja meg.
Tehát szabad a játék.
Nem szoktuk eldönteni, hogy résztvevőként saját magadként, vagy Penelopéként vagy-e jelen éppen. Hol így, hol úgy szólítunk, neked kell helyretenni, elgondolni, hogy kiként cselekszel. Ezzel a kérdéssel játszhatsz, hogy van saját személyiséged és szerepszemélyiséged. Mi, a színészek is így állunk hozzá, nincs kikötve, hogy mit kell csinálni kísérőként, rá van bízva mindenkire. Nem döntjük el előre, az a módszer, hogy körbejárunk dolgokat, és ha százfélét megnéztünk akkor biztosak lehetünk benne, hogy majd jót választunk. Vagy egy százegyediket, amelyet majd ismét megvizsgálhatunk.
Az érintést mindig erotikus jellegű intimitással ruházzuk fel, a hétköznapokban kicsit tabu megérinteni valakit. Hogy fogadják ezt az érzőitek?
Szerencsémre olyan családban nőttem fel, ahol ez számunkra egyértelmű volt, nem volt tabu. A japán kultúra jut eszembe, ami nagyon távolságtartó, de a kisgyerekek mégis odabújnak a tanítónénihez. Biztos vagyok benne, hogy hiányzik az emberek életéből. Ha úgy tetszik, ez az előadás egy misszió. Alapvetően a tudat átfordításával, a megértésből fakad az érzelem, de ha belegondolunk, sokkal erősebb a fizikailag érzékelt változata. A kommunikáció során sem attól rettenünk meg amit hallunk, hanem amit érzékelünk a másikon. A valódi üzenetek túl vannak a kogníción.
Amikor a tréningeken ide eljutottunk, hogy ez megtízszerezi az erejét az érzelmi áramlásnak, rádöbbentünk, hogy van egy csatorna, amit nem használunk a színjátszásban. Kétezer-ötszáz éve a kognitív folyamatokra, a fogalmainkra hat a színház, fülön, szemen keresztül, ez az európai racionalitás alapja. Kimaradnak azok a dolgok, amelyek a kogníció számára nem érthetőek, de Freud óta tudjuk, hogy ez baj lehet, és kezdeni kell velük valamit. Itt van ez a hihetetlen erejű csatorna, amit az európai kultúra a csecsemőgondozásra és a szexre szorít. A kisgyereket tudjuk megdögönyözni, ölelni, vagy a szerelmünket.
Pedig fontos ez sok szempontból.
Amit fontosnak tartok, hogy ebben nincs semmi lila ezotéria, ez biológiailag is bizonyított. A csecsemőnél még megvan ez a biológiai beállítódás, nyitottság. És ez messze nem az erotikáról szól, hanem arról, hogy két ember együtt van, egymásra figyel, és kinyitják egymásra az érzékszerveiket. Ez a terápiás része a dolognak, érzelmi felszabadulást, megnyugvást hoz. Egy régi tanítványom egyszer sírva fakadt, az előadás közben döbbent rá, hogy milyen ritkán érintik meg és ez neki mennyire hiányzik. A Testodüsszeiával megsértjük a kulturális határokat, de nem úgy, hogy benyomulunk, hanem bekéredzkedünk, van lehetőség távol tartani minket. Figyelünk, hogy a közelségnek azt a formáját válasszuk meg, ahol még komfortosan érzi magát a másik. Csak a dramaturgiailag indokolt helyzetben jöhet diszkomfort, de személyében senki sem lesz kiszolgáltatott.
Mondtad, hogy voltak vak látogatóitok is. Hogy fogadták?
Sokkal széttartóbb a reakciójuk, a legpozitívabbtól a legelutasítóbbig. Van, aki ott van, de nem hagyja magát a dolgok részesévé tenni, távolságtartással reagál. Többen viszont már az első pillanattól jelen vannak, a kihívást talán az adja, hogy a túláradó reakciókat olyan irányba kell vinnünk, amerre a történet haladna. Nagyon szeretném, ha közülük is többen kipróbálnák, náluk az érzelmi bevonás még jobban működik, nekik csak a hallás létezik a kognitív, racionális színháznál is. Lehetne szembekötés nélkül is játszani, csak a látóknak illúziórombolás lenne. A szem becsukása eszköz, hogy a benső világunkkal foglalkozzunk, ne azzal amit látunk.
És ezután?
Szeretném, ha rengeteg emberhez eljutna, mert ez olyan élmény, amit nem lehet máshol megkapni. Igazából rengeteget változott már közben, nekifogtunk, hogy csináljunk másodikat, de amit kitaláltunk, azt inkább beépítettük.
Ezek szerint érdemes visszatérni.
Persze. A misének sem cserélik le a szövegét, hanem minden alkalommal úgy kell előadni a dolgot, hogy aki ott van, annak a lelke felemelkedjen. Nem újat kell adni, hanem nagyon jót és sokaknak.
