Ebben a kötetben olyan történeteket gyűjtött össze Christopher Tolkien, amelyeket édesapja ugyan nem fejezett be, de eléggé kidolgozott ahhoz, hogy érdekesek legyenek az olvasók számára. Ebből olvashattok itt egy részletet az Európa kiadó jóvoltából.
I
A DRÚADANOK
Az adanok más törzsei nem sokat tudtak Haleth népéről,
mert az megtartotta saját nyelvét, s bár szövetségben állt
az emberekkel meg az eldákkal, mégsem közösködött
velük. Maguk között ezen a nyelven beszéltek, de kény –
telenek voltak megtanulni a sindát is, hogy érintkez –
hessenek az eldákkal meg a többi adannal. Többségük
mégis csupán törve beszélte a sindát, akik pedig alig
merészkedtek túl rengetegük szélén, nem is ismerték ezt
a nyelvet. Őrizkedtek az új dolgoktól, s nem vették át
mások szokásait, mint ahogyan az ő életmódjukat is
különösnek találták az eldák meg az adanok. Bár béke
idején nemigen érintkeztek velük, tudták róluk, hogy hű
szövetségesek és félelmetes harcosok, ezért tisztelték
őket, holott más országokba csak igen csekély csapatokat
küldtek, hisz ők sem voltak sokan, és kis nép maradtak
egészen végórájukig. Elsősorban saját rengetegüket
védték, ezért élen jártak az erdei hadviselésben. Sokáig
még az erre kiképzett orkok sem merészkedtek túl közel
házaikhoz. Furcsa szokásaik közé tartozott, hogy legtöbb
harcosuk nő volt, bár más országok nagy csatáiban nem –
igen vettek részt. Ez minden bizonnyal ősi szokásuk
volt, hiszen messze földön híres Haleth vezér asszo –
nyukat is válogatott női testőrei kísérték.
A Haleth-nép összes furcsaságai közül azt csodálták a
leginkább, hogy egy egészen másfajta embernép élt kö –
zöttük amelyhez hasonlót nem láttak még sem a bele-
geket szenvedtek, hiszen azok is gyűlölték őket, foglyaikat
pedig örömmel kínozták. Mondják, amikor Mor goth a
tündék és az emberek minden erősségét elpusztította Be –
leriandban, a drúadanokból csupán né hány család ma –
radt; főleg nők és gyermekek, akik közül sokan a Sirion
folyó torkolatánál leltek végső menedékre.
Hajdanán nagy szolgálatára voltak azoknak, akik
között éltek, ezért később is megkeresték őket, bár kevés
akadt közöttük, aki elhagyta volna Haleth népének földjét.
Döbbenetes ügyességgel követték minden terem –
tett lény nyomát, s bár e jártasságot továbbadták barátaiknak
is, tanítványaik mégse értek fel a drúadanokkal,
akik a kutyákhoz hasonlóan szaglásukat is igénybe vették
éles szemük mellett. Azzal dicsekedtek, hogy szél –
irányban hamarabb megéreznek egy orkot, mielőtt bár –
mely emberfia meglátná. A szagot aztán (ha nem szelt át
folyót) heteken át követték. Bár senki sem tanította
nekik, a növények dolgában is csaknem annyira jártasak
voltak, mint a tündék. Ha új vidékre vándoroltak, ha –
marosan megismertek minden ott termő növényt, na –
gyobbat vagy aprót; nevet adtak azoknak, amelyeket elő –
ször láttak, s megkülönböztették a mérgezőt az ehetőtől.
Amíg nem találkoztak az eldákkal, a többi adan nép –
hez hasonlóan a drúadánoknak sem volt kialakult írásuk,
mégsem tanulták meg az eldák rúnáit és feliratait.
Találékonyságukból nem is futotta többre, mint hogy
kevés számú s egyszerű jelet hagyjanak a nyomok vagy
ösvények mentén, vagy hírt és figyelmeztetést adjanak
egymásnak. Régóta használták kovából készült szerszámaikat,
amelyekkel véstek és vágtak. Jóllehet az adanok
már ismerték a fémeket és a kovácsmesterséget, mielőtt
Beleriandba jöttek volna, mégsem dobták sutba a
régi szerszámokat, mert akkoriban nem volt könnyű
fémekhez jutni, kovácsolt fegyvert és szerszámot pedig
riandi eldák, sem a többi adanok. Kevesen voltak, talán
néhány százan, s elkülönülve éltek, családokban vagy
ap róbb törzsekben éltek, de a közösség tagjaként.4
Haleth népe a saját nyelvén drűg-nak nevezte őket.
Látványuk nemigen volt a tündék meg az embernépek
ínyére: széles, tömzsi alakjuk – néhányuk nem is nőtt
nagyobbra négy lábnál –, roppant tomporuk vastag és
kurta lábakon nyugodott; széles arcuk közepét lapos
orruk csúfította el, fölötte a mélyen ülő szemek meg a
busa szemöldök; az alatt pedig nem is igen nőtt szőr,
néhány férfit leszámítva (ezek felette büszkék voltak
kiváltságukra), akiknek álluk közepén egyetlen sötét
szőrcsík kígyózott alá. Többnyire egykedvűen viselked –
tek, s csak széles szájuk mozgott – vizsla szemük pillantásait
senki sem vette észre, hacsak nem egészen közelről
nézte, mert szinte egybeolvadt szembogarukkal (bár
amikor haragra gerjedtek, szemük vörösen parázslott).
Mély torokhangon beszéltek, nevetésükön pedig nem
győztek csodálkozni, mert zengett és hömpölygött, s bár –
ki emberfia vagy tünde, aki hallotta, maga is nevetésre
fakadt: ugyanis nem volt benne gúny vagy káröröm,
csupán színtiszta vidámság. Béke idején gyakorta nevettek
munkájuk vagy játékuk során, amikor a többi ember
énekelni szokott. Ám könyörtelen ellenfelek voltak, ha
felbőszültek; haragjuk nehezen csillapult, bár vörösen
izzó szemükön kívül semmi sem mutatta, mert némán
harcoltak, és sosem ültek örömünnepet legyőzött ellenfeleik
fölött, még akkor sem, ha orkok voltak – pedig
egyedül irántuk tápláltak szűnni nem akaró gyűlöletet.
Az eldáktól kapták a „drúadan” nevet, akik így elismerték
azt, hogy ők is az adanok közé tartoznak. Míg
népük fennmaradt, az eldák módfelett szerették őket. Ám
fájdalom! életük rövidnek bizonyult, számuk pedig cse –
kélynek, s az orkokkal való harcaik során súlyos vesztesé –
Hajdanán a drűgok legügyesebb kőfaragója szobrot
mintázott halott apjáról, s házához közel, egy ös –
vény mellett állította fel. Ezután leült mellé, s mé –
lyen hallgatva emlékeibe merült. Történt pe dig,
hogy arra járt egy távoli faluba igyekvő erdő járó, s
amikor meglátta a két drűgot, meghajolt feléjük,
majd hangosan jó napot kívánt nekik. Minthogy
nem kapott választ, közelebb ment, s egy darabig
meglepetten szemlélte őket. Végül foly tatta útját, s
így morfondírozott magában: „Nincs párjuk a kő –
faragásban, sosem láttam még ennél élethűbbet.”
Három nap elteltével visszatért, s mivel igen fáradt
volt, hátát az egyik kő alaknak támasztva leheveredett.
Köpönyegét a szobor vállára kanyarította,
hogy megszáradjon, mert röviddel azelőtt esett az
eső, de most forrón tűzött a nap. Csakhamar elszenderedett,
ám egy idő múlva arra ébredt, hogy valaki
beszél fölötte: „Remélem, kipihented magad –
mondta a hang. – Ha mégsem, aludj csak tovább,
de kérlek, támaszkodj a másik szobornak. Az ő lába
többé már nem gémberedik el; s a köpönyeged is
éget a napon.”
Úgy tartják, gyász és bánat idején gyakorta üldögéltek
így a drúadanok; néha azonban csak az elmélkedés örö –
méért, vagy, hogy terveket szőjenek. Némaságuk őrkö –
dés közben is hasznukra vált; ilyenkor az árnyékban
rejtőzködve ültek vagy álltak, s bár úgy tűnt, szemük
csukva van vagy a semmibe bámul, mégsem juthatott a
közelükbe senki észrevétlen. Láthatatlan ébrenlétük oly
erős volt, hogy a betolakodók már-már fenyegetőnek
vélték; még azelőtt megrémültek és visszafordultak, hogy
figyelmeztették volna őket. Ám ha bármilyen gonosz
teremtmény haladt át, a drúadanok ezt rögtön éles füttyel
csak igen drágán lehetett szerezni. Ám amikor találkoztak
a beleriandi eldákkal, s kereskedni kezdtek az Ered
Lindonban élő törpökkel, kiderült, hogy a drúadanok
ügyes fa- és kőfaragók. Festéket is használtak, amelyet
különféle növényekből nyertek, s a fákra meg a lapos
kövekre rajzokat és mintákat festettek; gyakran véstek
arcokat olyan fafelületre, amit később befestettek. Éles
és erős eszközökkel ember– és állatfigurák faragásában is
örömüket lelték, s a legügyesebbeknek nem számított,
játékszert, díszítést vagy festményt készítenek-e, mert
mindegyiket eleven, élethű formával ruházták fel. Ezek
a figurák gyakorta szokatlanok és furcsák voltak, olykor
bizony ijesztőek is; kegyetlen tréfáik közé tartozott, hogy
orkot mintázó szobrokat állítottak földjük határára,
mintha félelmükben ordítozva menekülnének. Önma –
guk ról is készítettek szobrokat, ezeket erdei ösvények
bejárathoz vagy különböző csapások találkozásaira
helyezték, és „őrköveknek” hívták őket. A legszembetű –
nőbbek a Teiglin-gázlónál állnak: mindegyik egy-egy
drúa dánt ábrázol – jóval nagyobbak, mint a valóságban –,
amint egy halott ork testén guggol. Ezek a szobrok nem
pusztán arra szolgáltak, hogy ellenségeikre ijesszenek
velük; az orkok ugyanis rettegtek tőlük, mert azt hitték,
az Oghor-hai-ok (így nevezték a drúadanokat) gonosz
erejét hordozzák, s képesek velük beszélni. Így nemigen
merték megérinteni vagy elpusztítani őket, s ha kevesen
voltak, egy-egy „őrkő” láttán azonnal visszafordultak, és
nem mentek tovább.
Ám e különös nép legfurább képessége az volt, hogy
elérhették a tökéletes csend és nyugalom állapotát; akár
több napon át így maradtak, keresztbe tett lábbal, ke –
zükkel térdükön vagy ölükben, csukott vagy földre szege –
zett szemmel. Haleth népe egy történetet őrzött erről a
különös képességről.
