Mi is suttogtunk az egymás előtt ismeretlen anyanyelveinken, mormoltunk egymás fülébe varázsigének beillő, egyre félreérthetetlenebb, nyersebb, kíméletlenebb mondatokat, amiket – ez volt a lényeg – a másik csak sejtett, nem érthetett. – Fehér Renátó írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Nem ismered (és valószínűleg soha nem is fogod megismerni) a Kálnoky László nevű, épp 100 éves magyar költőt. Van egy verse egy (vagy két?) letört liliomszálról. Egy hasonló sztorihoz akartalak – már az indulás előtt, tehát előre megfontolt szándékkal – magamnak megtalálni (lám, mint elveszett orosz nagyhercegnőt), noha – mint kiderült – már sem kamaszok, sem szeplőtelenek nem vagyunk. A vers szerint ez a Kálnoky ott volt (és férfivá avattatott) „az angliai/ Birkenhead városának közelében megrendezett/ dzsemborin”, ahol „szüntelenül és színtelenül/ esett a szürke eső”. A miénk viszont a két perces zivatarok városa – figyelmeztettelek mindig, ha az esernyőd (felesleges) keresésébe kezdtél. (Egyik délután villamossal elmentünk – inkább elkísértelek – a Náměstí Mírura, hogy megnézz és kibérelj ott egy lakást. Ezt egyszerűen Béke térnek fordítom, és eszembe jut a budapesti Béke tér is az ő villamosával, mert azt korábban egy versbe gyömöszöltem bele hasonló okokból, bántóan és megbánhatatlanul.)
A hiányzó érintéseket pótoltuk egymás által. Forrón, de nem engedékenyen. Durván, de évődve, hogy tűnjön csak játéknak. Te még, én meg már nem nagyon hiszek a gyengédségben. Közben persze a testem fiatal, zabálni kész, de kínosak már a makulátlan bőrről, megfeszülő izmokról, kemény húsról elhadart, önmaguktól meghatódó tegnapi vallomások. Aztán ahogy a nevetésünk elcsitult, abban benne volt, hogy már a kezdetekkor sem hittük mindezt játéknak. Az nem lehet játék, ami a túléléshez kell. Körülöttünk azt beszélték, hogy mi vagyunk a legszebbek az itt-összehajoló párok közül, mert nekünk ez tilos.
Ahhoz viszont még mindig nincs elég merszem, hogy megüssek bárkit, aki nő, pedig mintha minden pórusod azt visszhangozta volna, hogy tegyem meg magamért, érted és az eljövendőkért, mert csak így tudsz lenni nekem gyengéd és törékeny.
Eközben egy másik ország távoli városában egy férfi halomra keresi magát pénzzel, akár törvénytelenül is, hogy egyszer majd végre hozzáköltözz. De te már az első éjszaka szinte megesküdtél nekem, hogy sosem fogsz, pedig – ritka alkalmak egyikeként – akkor még nem is állt szándékomban próbára tenni a hűségedet. Később menekültél, húzódtál el mellőlem félig öltözötten. Úgy értem, annyi tudható, hogy te is olyan nő vagy, aki egy régen nála hagyott férfiingben alszik évek óta.
Szóval őszinte leszek: csak arra kellettél, hogy visszataláljak oda, ahonnan eljöttem. (Ne higgy senkinek, aki majd szépnek tűnő sorokat gyárt rólad! Különösen óvakodj a magukat túlérzékenynek mutató, görcsösen látszódni igyekvő, fecsegő grafománoktól – ők a legönzőbb fajta. Ők azok, akik csak üzenő füzetnek használják a nyilvánosságot. Hogy ezen a héten te, jövő héten a következő (és így tovább): szóval, hogy vegyétek már észre végre, értsétek már ki abból a véletlen összepillantásból, hogy ők életetek kibaszott szerelmei, zúg a segélykiáltásuk, hogy induljatok azonnal megmenteni őket és a tehetségüket az emésztő magánytól. Ők azok, akik ugyanazt az egy ötletüket zokogják körül újra és újra csupán szókincsből, és nem látnak tovább a horpadt mellkasuknál, ahonnan mindig éppen kiszakadni készül az a dúvad lelkük.)
De amiért most ezt az egészet írom: akár abban a Kálnoky-versben az észt vagy finn cserkészlány meg a költő, mi is suttogtunk az egymás előtt ismeretlen anyanyelveinken, mormoltunk egymás fülébe varázsigének beillő, egyre félreérthetetlenebb, nyersebb, kíméletlenebb mondatokat, amiket – ez volt a lényeg – a másik csak sejtett, nem érthetett. Tábortűztől elmenőben, földúton az erdőszélen, kertvárosi járdán napnyugta után, kollégiumi lépcsőfordulóban. Ilyenkor– zakón, kabáton keresztül is– hangosan koccantak össze a medencecsontjaink szirtjei. Te lettél minden, amit erről a hatalmas szovjet utódállamról tudok.
És most újra hazatérhetek abba a nyelvbe, amelyikre az életemet tettem fel eddig, és teszem fel mindennap ezután is, és amin képes vagyok talán pontosabb mondatokra. Mert lehet, hogy egyedül csak a (halál)pontos mondatokra törekvés, azok esélye hiányzott a köréd fogalmazott, köréd rajzolt, ottani világomból. És írhatok most bármit, te sosem fogod sem megtudni, sem megérteni, de hazahozlak vele. Mégis maradsz nekem egy kihasznált, elveszett orosz nagyhercegnő.
