A Tatabányai Múzeum oszlopokkal tagolt üres terének padlóján Lois Viktor legújabb szobrai hevernek Mozdulatlanok és mozdíthatók. A fából faragott figurák mosógépdobokból készült őrlőgépek foglyai. Egy tenyérnyi gomb megnyomásával kiderülhetne az igazság, de még nem jött el a „beavatkozás bátorságának” ideje. Lois meghatározása szerint a művek hétköznapi élethelyzeteket ábrázolnak.
„A pirosra festett gépi szerkezet a kihívást, míg a fából faragott alak az organikus emberi testet szimbolizálja. Egy központi kapcsoló indítja el a szobrok rezdülésszerű megmozdulását, ami a megalázás történetének origója” – vázolja a szituációt Lois, aki többször és nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamat beindítása a látogató döntésén múlik. „Felelőtlenül nem lehet visszavonhatatlan történeteket elindítani” – fogalmaz a művész, aki a mostani tárlaton visszatért a pályakezdő évek fontos alapanyagához, a fához.
Lois az 1970-es évek közepén-végén fából
készült szobrokkal kezdte a pályát, amely aztán fémobjektekben, megszólaltatható hangszerszobrokban teljesedett ki, és lett sikeres. Korai alkotói korszakában fotókat, filmeket készített, performance-i is ismertek voltak. Ekkoriban házuk nyári konyhájában működtette a „Bánhidai Beteg Szamár” galériát. A fém alkatrészekből összeállított ironikus bútor, és erőgép sorozata után az igazi művészi áttörést a hangszerszobrok hozták meg számára. Ezek válogatása képviselte Magyarországot az 1993-as Velencei Biennálén. Köztük például a facsavaróhárfa, basszusradiátor és a hűtőborda-xilofon. Munkásságáért ekkor kapta meg a Munkácsy-díjat. Három év múlva ez a bővített kollekció került a Tatabányai Múzeum Ipari Skanzenjébe, az egykori XV/b akna bányászfürdőjének helyén megnyílt Hangfürdőbe.
Lois Viktor társakat talált saját készítésű hangszerszobrainak megszólaltatására. Ennek a törekvésnek eredménye a máig esetenként fellépő Tundravoice. A zenekar a kilencvenes években volt igazán aktív, az alternatív fesztiválok, események gyakori szereplője. Kedvelőik az őszinte megszólalásukat szeretik. A tundra monoton, sejtelmes, a sötétségen mégis áttörő hajnalának messzire hullámzó hangját fedezik fel zenéjükben. Az ősi népi és a minimal zene motívumai alkotnak sajátos, eredeti hangzást.
Lois a legutóbbi időben talált rá a fa és fém közös felhasználására. Ennek első manifesztuma a budapesti Neon Galériában 2012-ben bemutatott két műalkotás volt, melyek most a tatabányai újabb hárommal alkotnak tematikus együttest. Ez csak a jelenlegi állapotot tükrözi, mert az alkotássorozat új darabokkal gyarapodik majd, de a művész elképzelései szerint a régieket és újakat csak együtt lehet kiállítani a jövőben is. „Korszakváltáshoz érkeztem, amely nem csupán a felhasznált anyagok, hanem az alkotások mondanivalójában is tetten érhető. a közvetlen emberi kapcsolatokra szeretnék fókuszálni” – mondja a művész, miközben hosszas hezitálás után valaki rátenyerel a műveket mozgató kapcsolóra. Valóban leheletnyit mozdulnak a fém alkatrészek a fából faragott emberi testeken, de a zörejek a kétségbeesésig kitágítják a bekövetkező némáság terét. Halom forgácsig, sérült testekig, egészen a megfakult lélekig.
A Hangfürdő megnyitása óta
szervezője és vezetője a nyaranta megrendezett KÉP-ZE-LET Nemzetközi Fémszobrász Szimpóziumnak a Tatabányai Ipari Skanzenben. Jelenleg Bostonban, az Amerikai Egyesült Államokban él, ahol a Contemporary Arts International (www.contemporaryartsinternational.org) művésztelep vezetője. Következő nagy projektje egy három kontinensre kiterjedő művészrezidens hálózat létrehozása, amely Ázsia (Tajvan), Amerika (USA), és Európa (Magyarország) alkotóművészeit fogja össze.
