Elkötelezett, szigorúan félreérthetetlen demokratának kéne csupán lenni végre, minden gyomorforgató sumákság nélkül, markáns határokkal és nem felügyelet nélküli zöldhatársávval, egyértelmű álláspontokkal és pontos mondatokkal, relativizálás nélkül. – Fehér Renátó írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Számomra, azt hiszem, egy politikusi karriernek az érdekképviseletből vállalt passzív bemocskolódási állapota nem sokáig, szinte semeddig sem méltányolható. Ilyenkor a lemondás az egyetlen, elkerülhetetlen és szükséges válasz, ha az látszik, hogy éppen az elveimtől idegen zsákutcába terelgetnek, terelődöm be. Az azonnali hatályú lemondás elvárása azért persze naiv és idealisztikus igény a részemről. (Egyébként a távozó kulturális államtitkár lemondólevelében talán épp ilyen szempontú (kimondatlanul) a leltár, mondván a József Attila-szobor, Alföldi Róbert és a filozófusok melletti (érdekképviseleti) kiállása mentheti, menthetné őt, szinte a többi, a passzív bemocskolódásba tartozó ügye miatt.)
Csakhogy, mi van itt, most az agyonírt, (milyen szó már az, hogy dögunalmas…? a nagyanyám azt mondaná rá: primkó) agyonháborgott Nyírő-ügyben a Házelnökkel és az (ez esetben is ködszerűvé redukált) külügyminiszterrel (akik persze mind pozícióban, mind alkatilag, és majdnem minden egyéb tekintetben különböznek)?
Amit például a külügyminiszter bukik a réven (bemocskolódás), azt nem nyeri meg a vámon (érdekképviselet), tehát a tevékenysége morálisan veszteséges, többek között annak köszönhetően, hogy – noha erőnek erejével mosdatja a kormányt külföldön, talán még vértezettnek is nevezhető diplomáciai eszköztárral – ügyről ügyre belement abba az arctalan, (túl) szűkszavú miniszteri szerepbe, amit rákényszerítettek. Az meg egy másik dolog, hogy az elkövetkező lépéseire, szándékaira, mennyire árnyékot vet egy-egy ilyen vállalhatatlan döntés, támogatás, a hallgatás. Hogy ez a későbbi apró bolha-hibákból is elefántot enged csinálni.
Egyébként mintha mea culpázhatnának egy sort a mérsékelt konzervatív és a balliberális megmondó-emberek nagyobb csoportjai is, hogy például Páskándi Géza miért elsősorban a dörneri közvetítés okán lehetett (újra) a közbeszéd részévé; a DIA-taggá való tavalyi posztumusz megválasztása sem mozdított hegyeket. Lám, Páskándi vagy Dsida Jenő, Sütő András is (és még oly sokan) méltóbban lehettek volna, lehetnének választhatóak ikonikus alaknak az Erdély-reprezentációhoz, de a szaros talpú ideológiai lakkcipővel sikerült épp nyilasok által kitapodott ösvényre tántorogni.
Ezt az egész Nyírő-, Wass-hajcihőt, túl a konkrét neveken persze, mintha az motiválná, hogy a nemzeti önképhez közös hőst keressünk (nos hát, ilyen állapotban van ma a nemzeti önképünk). Margócsy István által a közös, konszenzusos hősként leírt, korszakok által így-úgy átrajzolt Petőfi Sándor ilyen szempontú egyetlensége zavarba ejtő és (a 160 éves távlatot figyelembe véve) kicsit anakronisztikus, hogy mást ne mondjak. Ilyen lehetőségnek látnám – a Petőfitől való ezernyi eltérés mellett és ellenére – még Bibót. Az ő kultikus, központi hőssé emelésére a demokratikus ellenzék (ld. a ’80-as Emlékkönyv, és ha már irodalom, akkor a Petri-féle Bibó temetése, például) (vagy aktuális hivatkozási pontnak Szálinger Balázs új, Köztársaság kötetének Bibó István című verse) részéről történt is kísérlet. Bibó, épp a gondolkodásában szintén fontos szerephez jutó népi dimenziói miatt lehetne hős, mindenesetre hídember.
De Bibóhoz nem elég annyi, hogy a róla elnevezett kollégiumban lakva ismerszik, talál magának az ember pár örökre-cimborát. Elkötelezett, szigorúan félreérthetetlen demokratának kéne csupán lenni végre, minden gyomorforgató sumákság nélkül (mert itt mintha sokkal inkább erről és nem tudatlanságról, műveletlenségről, informálatlanságról lenne szó), markáns határokkal és nem felügyelet nélküli zöldhatársávval, egyértelmű álláspontokkal és pontos mondatokkal, relativizálás nélkül. Én – minden félreértés, és felelőtlen reflex elkerülése végett – így értem a kollaboránst a Házelnök esetében. Ő nem Nyírő eszméivel kollaborál, hanem az antidemokratizmussal, ami az első lépés, de már bőven sok.
(Köszönettel tartozom Gucsa Magdolnának és Szilvay Máténak.)
