Seth MacFarlane: Hogyan rohanj a vesztedbe, Agave, fordító: Speier Dávid, szerkesztő: Fehér Ildikó, korrektor: Horváth Krisztina, 192 oldal, 2480 HUF
„Kisfiam, pofád befogod és ne beszélj csúnyán, ba’meg, különben letépem a fejedet!” – hallom minap az egyik bevásárlóközpontban a csemetéjét ekként okító átlag magyar anya szózatát. Szinte látom magam előtt, ahogy tömött szatyrait és az immár megnevelt gyereket hazacígöli, s mivel neki a konyhában van dolga, addig is a tévére bízza a jövő nemzedékének szellemi fejlődését. Sercen a plazmaképernyő, jön a „felvilágosodás”, kb. olyan színvonalú műsorokkal, mint a hazánkban is milliós (nem túlzás!) rajongótáborral bíró Family Guy rajzfilmsorozat, mely egy vég nélkül káromkodó, übertahó, szellentős-böffentős viccekkel operáló családapa hétköznapjairól szól. „Nézzed, külyök, ez legalább az életre nevel!”
Nem vagyok prűd, sem vaskalapos, sőt (kedvenc szerzőim egyike Christopher Moore!). A feleségem nálamnál ilyesmiben fényévekkel finyásabb: amiben csúnya szó van, azt ő rögvest igyekszik eltávolítani a halló-, látó-, olvasótávolságból. Ám mégis gyakorta kérdem magamban és magamtól: vajon a szókimondó humor meddig humor, s mettől kezdve öncélú trutymószórás?
Seth MacFarlane mindig is ezen a határon balanszírozott, sőt, legyünk őszinték: ezt a határt törte át, vette semmibe, tojta le magasról. Az ő nevéhez fűződik a már említett Family Guy, valamint a Cleveland Show és Amerikai fater című rajzfilmsorozatok, melyek kegyetlen, sokszor cinikus brutalitással figurázzák ki, alázzák porig az átlag amerikai „pógárt”, az ultrajómódú társadalomban szocializálódott zsíragyakat. Érdekes (csak nálunk az!), hogy MacFarlane ebből irtózatos mennyiségű pénzt kaszált: 2012 óta filmrendezőként a Ted című alkotásával minden idők legtöbb bevételét jegyző korhatáros vígjátékát készítette el (és fordította bevételét olyan ismeretterjesztő sorozatra, mint a most futó Kozmosz – történetek a világegyetemről című remekmű).
Nézve MacFarlane rajzfilmjeit folyton az jár a fejemben, mekkora botrány volna, ha valaki Magyarországon próbálna társadalomkrititus, szókimondó rajzfilmet készíteni rólunk, magyarokról. Tuti, hogy az illetőnek még a bemutató napján minimum Alaszkába kéne költöznie, a Parlament felrobbanna a konzervatív dühtől, az egyház kiátkozná, a Fradi B-közép megpróbálná levadászni, s a bemutató másnapján még azt is közmunkára küldenék, aki az adott műsor előtt sugárzott reklámban szereplő szárnyasbetétet meg merészelte venni.
A magyar sokáig jó humorú, öniróniára kapható nép volt (l. Örkény, Karinthy). Vagy, hogy mást ne mondjak: a magyarok egy emberként szerették Hofit. Mára ez elmúlt. A népnemzeti összefosás (bocsánat, elütöttem: fogás!) végre elérte, hogy az interneten legalább annyian sóhajtanak Hofi után (bárcsak élne: ő most is kimondaná helyettünk), mint ahányan „lekomcsizsidózzák”.
Hoppá, nem is erről akartam írni! Én MacFarlane könyvéről akartam írni, melynek címe: Hogyan rohanj a vesztedbe (milyen aktuális!), és a nálunk június 12-én a UIP Dunafilm által bemutatásra kerülő, azonos című hollywoodi westernparódia forgatókönyvéből készült. Ez az első olyan MacFarlane film, amit e fiatal, szabadtollú/kamerájú/szájú alkotó nem csak írt, rendezett, de ő maga játssza a főszerepet is.
A XIX. század végén játszódó vadnyugati történet mindent tartalmaz, amiért MacFarlane rajongói rajonganak: cenzúrázatlan szókimondás, vaskos humor, szellemes párbeszédek, végletekig megtekert, kifigurázott karakterek (személyes kedvencem a bármire kapható örömlány és szűz vőlegénye, aki végtelenül büszke rá, hogy jövendőbelije oly sikeres a szakmájában), továbbá párbaj délidőben, csordultig telt cowboykalap (na, vajon mivel? – ne feledjük, ez egy MacFarlane-sztori!), és a többi, és a többi.
A könyv laza, híg, napozás közben olvasandó. Érezhető, hogy forgatókönyvből íródott, szóval irodalmi színvonalú dramaturgiát ne várjunk. Lehet rajta röhögni. Sokat. Ez jó. Néha túllő a célon, több a trutymó, mint kéne, de azért kibírható.
Már csak annyit mondanék: erős gyomrúaknak mozival elmegy, de persze csakis szigorúan +18-as karikával (bár, ha a fenti átlag magyar anyára gondolok, tök mindegy).
