– avagy kis magyar dialóggyűjtemény.
1.
– Tutira német! Hallottam, ahogy a megállóban telefonált.
– Aztán higgyem is el? Te nem is tudsz németül. Még magyarul is alig.
– Azért azt észre lehet venni, ha valaki németül beszél.
– Én nem vettem észre.
– Te bajod. Különben meg igenis tudok pár dolgot németül.
– Ja, persze. Hogy ich komme meg hogy schön. Én is láttam már pornófilmeket.
– Nem csak ezt. Fater beszél németül. Egy időben tanítgatott.
– Gondolom, hamar feladta.
– Figyeled? Az előbb elmosolyodott. Megértette, amit mondtál.
– Aha. S szerinted tudja is, hogy miről van szó?
– Miért ne tudná? Azért, mert neked nincs fogalmad róla, ő még simán kenheti a témát.
– Hülye!
– Különben egész jó csaj.
– Nekem az arca nem tetszik.
– Mi a baj vele? Ráteszel egy kispárnát, azt’ ennyi. Nem az arca a lényeg.
– Ja, és közben fulladozik, és még jobban ficánkol. Azt mondjuk bírnám.
– Szerintem helyes arca van.
– Akkor szedd föl.
– Minek? Van már csajom.
– Érdekel valakit? Tessék, itt van még egy.
– Á, nem akarom az Andit megcsalni.
– Akkor nekem adod?
– Neked nem is tetszik.
– Egy szóval se mondtam, hogy nem tetszik. Csak az arca nem kóser. De a többi testrészével tudnék mit kezdeni.
– Úgy hívják, hogy Hilda.
– Honnét veszed? Bemutatkozott?
– Rá van írva a táskájára.
– Öregem, de gáz! A táskáját nem is néztem eddig.
– Ja, elég ótvar.
– Milyen ciki már, hogy tollal firkálta össze! Ez még a bátyámék osztályában volt divat.
– Faternak is van ilyen szimatszatyra. De már ezer éve nem hordja.
– S mik vannak ráírva?
– Nem tudom. Szerintem német együttesek.
– Egyiket se ismerem.
– Én se.
– Tényleg Hildának hívják?
– Próbáld ki!
– Próbáld ki te!
– Mér’ én próbáljam? Te akartad fölszedni.
– Akarja a halál! Mondtam már, hogy nem tetszik.
– Azért hazavinnéd, mi?
– Csak egyszer… Szia, Hilda!
– Nem Hildának hívnak.
– Anyám! Te beszélsz magyarul?
– Mivel magyar vagyok…
– De gáz! Nem német vagy?
– Nem. A barátnőm német.
– Akivel telefonon beszéltél?
– Aha.
– Hildának hívják?
– Igen.
– Miért írtad a nevét a táskádra? Annyira szereted?
– Baj?
– Csak nem leszbik vagytok?
– S ha igen?
– Ne már! Ezek leszbik! Tényleg leszboszi vagy?
– Találd ki!
– Úgy nehéz lesz, ha lelépsz.
– Le kell szállnom. Hilda vár. Bocsika.
2.
– Aztán tök jót találtam ki végül.
– Mégpedig?
– Éjjel teszem föl az ujjára a gyűrűt.
– Egy pezsgős vacsora végén? Vagy miután elcsitultak a szenvedélyek?
– A francokat! Amikor alszik.
– Ez tényleg jó!
– Ugye? Szerintem is. Nem olyan kommersz. S van benne meglepi.
– A gyűrűt teljesen egyedül választottad?
– Anyám mondjuk eljött velem, de én mondtam ki a végső szót. Elcsentem Mariann egyik gyűrűjét, az alapján lett a méret levéve. Szerencsére nem vette észre.
– A tiéd is megvan?
– Persze. A kettőt együtt csinálják meg.
– Muti’ már!
– Nincs nálam. Még én se hordom. Majd ma éjjeltől.
– Már ma meg akarod csinálni?
– Mire várjak?
– Nógatott?
– Hát, időnként célozgatott rá… Aztán ha reggel megint szóba hozza, majd mondom neki, hogy szívem, ott van az ujjadon…
– Nagyon állat! S szerinted menni fog?
– Miért ne menne? Három éve vagyunk együtt.
– Nem arra gondoltam. Hanem hogy föl tudod tenni az ujjára úgy a gyűrűt, hogy ne vegye észre?
– Remélem.
– Mélyen alszik?
– Azt hiszem…
– Akkor lesz reggel meglepetés! Tuti, hogy örülni fog neki.
– Hát persze! Mondom, hogy ő szeretné a legjobban.
– De nem lesz mérges, amiért nem csináltok hozzá ceremóniát, hogy vacsora, család, ilyenek?
– Ettől még csinálhatunk. Bejelentjük a tényt, aztán vagy az én anyáméknál, vagy náluk összejövünk.
– Persze, igazad van.
– Várj csak! Csörgök. Na, pont Mariann az. Szia, drágám!
3.
– Te totál hülye vagy!
– Miért?
– Hát eztet nem így kell!
– Akkor hogy? Nekem így mutatták.
– Hogy? Hogy oda szúrjad?
– Igen.
– Szét fogod szedni a vénádat. Mióta csinálod?
– Két éve.
– Hát, figyeljél! Én négy éve. Látod? Látsz belőle valamit?
– Ha odahajolok, igen.
– De akkor se úgy néz ki, mint a tiedé! Ki mutatta ezt?
– Mit tudom én már…
– Honnét szerzed?
– A Krisztán adja.
– A Krisztián is így csinálja?
– Jaj, hagyjál má’! Nem szoktam én odafigyelni közben.
– Mondd meg a Krisztiánnak, hogy nem így kell.
– Dehogy mondom! Majd kapok megint a szemeim alá.
– Meg szokott verni?
– Annyiszor azért nem.
– Nagyon megver?
– Dehogy is! Az meglátszódna. Vigyázik az ilyesmire.
– Hát csak mert én úgy látom, hogy ti jóban vagytok.
– Jóban is vagyunk.
– Akkor meg mi a baj?
– Mi lenne? Nincsen semmi.
– Semmi baj nincsen? Tényleg jól megvagytok?
– Tényleg, na!… Hanem figyelj má’ ide! Láttad, hogy ma is lenn volt a Brigi?
– Persze, hogy láttam. Beszéltem is vele.
– ’Mér, veled beszél?
– Má’ mé’ ne beszélne? Veled ’tán nem?
– Énvelem ugyan nem beszél…
– Hát, én adnák is a pofájára, ha nem állna szóba velem. Mondjuk eléggé fönn hordja az orrát.
– Tudod, hogy nem megy el mindenkivel?
– Tudom én, hogy válogat. Az ő baja.
– Meg a Krisztiáné. A Krisztián így nem kap annyit, amennyit pedig szeretne.
– Te mindig annyit adsz, amennyi kő’ neki?
– Annyit hát. Én megkeresem aztat, amit kér. Még azon fölül is. Nem válogatok. Minek? Mind egyforma.
– S a Krisztián nem mérges a Brigire?
– Nem.
– A Brigi nincs is lenn mindig.
– Hát nincsen. Azt mondja, neki kímélnie kell magát.
– Mitől?
– Hát mit tudom én? Mer’ ő olyan, hogy nem tartsa oda mindenkinek. Aztán lenézi, aki meg odatartsa. Hát én odatartom. Nekem kell a pénz. Nem érdekel, honnét ’gyün, de kell.
– S a Krisztián tényleg hagyja?
– Hát hagyja.
– De miért?
– Tudom is én? Nem is érdekel.
– Féltékeny vagy?
– Mondom, hogy nem érdekel!
– Figyelj, nem komoly az.
– Persze, hogy nem.
– Attól ne tartsál, hogy a Krisztián elhagy.
– Tudom én, hogy nem hagy az el. Én viszem neki a legtöbb pénzt. Majd bolond lesz engem elhagyni.
– Hát csak szórakoznak egy kicsit. Tudod: férfiak.
– Ja. Férfiak.{jcomments on}
