Bugonia: Éljen a méhkirálynő!
A méhek eltűnőben vannak. A természetet módszeresen kifosztjuk, újracsomagoljuk, majd áruként adjuk vissza önmagunknak. Az emberek egyre nagyobb „hatékonysággal” zsákmányolják ki a földet, a munkát és egymást. Ezek a kérdések szemmel láthatóan régóta kísértik Yorgos Lanthimost. A Bugoniá-ban nem válaszokat ad, hanem arra kényszeríti a nézőt, hogy benne maradjon a kérdezés kellemetlenségében. A film az ökológiai összeomlással, a vállalati hatalommal és az emberi önámítással néz szembe, mégpedig egy összetéveszthetetlenül lanthimosi nyelven. A hírek szerint a film után a rendező egy időre eltávolodik a mozitól, és visszatér a fotográfiához szülőhazájában, Görögországban. Így a Bugonia nem pusztán újabb provokáció, hanem szünet, számvetés, talán egy halk kifújás is két évtizednyi kontrollált káosz után.
A Bugonia sötét humorú vígjáték, amely csíp és mar. Emma Stone Michelle-t alakítja, egy fiktív vállalat nagyhatalmú vezérigazgatóját. Üvegházban él, üvegirodában dolgozik, és már-már fanatikus wellness- és Krav Maga-rutint követ. Mindeközben azzal a gátlástalan magabiztossággal jelenti ki: „Én egyszerűen egy kibaszott győztes vagyok.” Jesse Plemons Teddy szerepében látható, egy szellemes, erkölcsileg túlfűtött irodai alkalmazottként. Aidan Delby, elsőfilmes, neurodivergens színész Donként jelenik meg, Teddy unokatestvéreként és bűntársaként. Naiv, kaotikus energiát hoz a filmbe. A két összeesküvő meg van győződve róla, hogy Michelle egy idegen lény, aki a Föld elpusztítására érkezett. A tervük egyszerű. Elrabolják, leleplezik valódi természetét, és rákényszerítik, hogy elvigye őket az anyahajóra.
A film első húsz perce stiláris lakoma, időnként gyomorforgató. Lanthimos bőven használ követő beállításokat, torz szögeket és nagylátószögű objektíveket, ahogyan azt tőle megszoktuk. A színvilág és néhány esztétikai döntés a nyolcvanas évek olasz giallóit idézi, miközben a cselekmény egyértelműen utal Michael Haneke Funny Games című filmjére is. Két furcsa alak hatol be mások terébe, kínozza áldozatát, és le akarja rombolni – vagy ebben az esetben megmenteni – az emberiséget.
Michelle makulátlan üvegirodája, hűvös Forbes-címlapjai és ritualizált mindennapjai élesen szemben állnak az unokatestvérek lepusztult otthonával, gyorsételeken élő étrendjével és rosszul fizetett gyári munkáival. Ahogy a történet kibomlik, Teddy és Don erkölcsileg összetett motivációi is felszínre kerülnek. Teddy igazságéhsége és személyes megváltás iránti vágya összeütközésbe kerül azzal, hogy részt vesz valamiben, ami első pillantásra őrültségnek tűnik. Családjának tragikus összefonódása Michelle cégével és annak orvosi kísérleteivel finoman rétegzi a történetet. A rendszerszintű visszaélés és a generációs trauma kérdései így szinte észrevétlenül szövődnek bele a narratívába. Don bohóckodásai közben abszurd ellenpontot teremtenek. Delby nyers, csiszolatlan játéka különös könnyedséget ad ezeknek a jeleneteknek. Stone Michelle-je egyszerre félelmetes és együttérzést kiváltó figura. Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy szó szerint idegen lény-e, metaforikus „vírus”, vagy pusztán a vállalati könyörtelenség emberi megtestesülése. A film erkölcsi iránytűje éppoly csúszós, mint a látványvilága.
James Price látványtervezése kifinomult és pontos. A történet szinte teljes egészében egy felépített házban játszódik, a zárójeleneteket pedig egy görög szigeten forgatták. Ez egyszerre biztosít kontrollált és sokoldalú teret Lanthimos számára. A pince, a konyha és a kert szín- és textúrahasználata lézerpontosságú. A hófehér szekrények élesen ütköznek a kopott, zsúfolt terekkel, vizuális feszültséget teremtve, amely az etikai és érzelmi téteket tükrözi. A pince vörös és sárga fényben úszó jelenetei például a német expresszionizmus újraértelmezésének hatnak. A lépcsők nyikorognak, a szögek meghajlanak, a néző pedig együtt reked a szereplőkkel egy nyugtalan, szinte színházi táncban.
Jerskin Fendrix zeneszerző – valóban csak kulcsszavak alapján dolgozva – olyan filmzenét alkotott, amely felerősíti a film kibillent ritmusát és érzelmi pulzusát. Lanthimostól csupán olyan szavakat kapott, mint „pince” vagy „űrhajó”. A vágó, Yorgos Mavropsaridis mesterien tartja kézben a tempót. A hosszabb, kamaradarab-szerű szekvenciák sem veszítik el a feszültségüket. Minden esztétikai döntés precízen kalibrált. A hamis Jennifer Aniston-maszkoktól az elrablási jelenetben a szupermarketben készült követő beállításokig minden Lanthimos abszurd humorát és formai fegyelmét szolgálja.
A színészi játék kiemelkedő. Jesse Plemons mágneses jelenléttel bír. Árnyalt, testileg is kifejező, és végig teljes figyelemmel van jelen. Könnyedén kiváltja az empátiánkat, miközben folyamatos nyugtalanságban tart. Emma Stone lenyűgöző, bár az első húsz percben szinte állandó pöszesége némileg aláássa vezérigazgatói tekintélyét. Jó lenne látni, hogy megfelelő beszédtréninggel olyan karaktereket is fel tudjon építeni, amelyekben nincs pöszeség, vagy legalább nagyobb az artikulációs skála. Aidan Delby játéka egyenetlen, de ez az egyenetlenség a film javára válik. A közte és Plemons között feszülő kontraszt tovább erősíti az összeesküvés kaotikus, kiszámíthatatlan energiáját.
A Bugonia erkölcsi és egzisztenciális rejtvény. Ki az idegen, ki az ember, és számít-e még egyáltalán a különbség? A forgatókönyv – amely eredetileg koreai volt, és Will Tracy alakította át amerikai közegre – a maró szatíra és a filozófiai elmélkedés határán egyensúlyoz. Időnként túlterheli a nézőt intellektuális sűrűségével. Lanthimos rendezői beavatkozásai, különösen a vizuális történetmesélésben, megmentik ezeket a pillanatokat. A magyarázat helyét gyakran filmszerű költészet veszi át.
A film utolsó szekvenciái sötéten humorosak és kegyetlenül emberiek. Az emlékezetes, groteszk erkölcsi tablók, amelyek már halott szereplőket ábrázolnak, egyszerre hívnak elő empátiát, abszurditást és nevetést. A Bugonia végső soron kamaradarab sötét komédiába csomagolva, vizuális kiáltvány arról, milyen felelőtlenül bánunk azzal a világgal, amelyet lakunk.
Ha van hibája, az a párbeszédek időnkénti túlburjánzása. Ez a történet természetesen megkívánja az artikulált, filozofikus eszmecseréket, ám néha a kimondatlan tartalom feltáratlan marad. Több vizuális finomságot és visszafogottságot szívesen láttam volna, különösen az erkölcsileg összetett csúcspontoknál. Mindezt azonban ellensúlyozza a színészi alakítások ereje és Lanthimos kimeríthetetlen rendezői leleménye.
A Bugonia karácsonytól elérhető a Peacock kínálatában.
